Égitestkultúra, avagy a Queen utolsó játéka a halállal és a bolygókkal

2021.02.04. 12:09

Harminc éve, 1991. február 4-én jelent meg a Queen tizennegyedik stúdióalbuma, az Innuendo, borítóján Grandville 1844-es Univerzumok zsonglőrje című képével. A rajzon bolygókkal labdázó bohócot látunk, de az égitestek bizonyos fénytörésben akár hanglemezek is lehetnének.

Miért is ne?

Gondos kezek utólag a képre komponáltak egy banánt is, aminek közismerten erős a popkulturális húzása, gondoljunk csak a Velvet Underground és Nico 1967-es banános borítójára. De maga a Queen is utal a banánra az I’m Going Slightly Mad című dal klipjében, Mercurynak banánfürt került a fejére. 

Grandville készített egy másik képet is, amelyen szintén bolygókat látunk, ezeket viszont már híd köti össze. Ez talán kifejezőbb lett volna a zenés univerzumok között hidakat képező Queen zenéjéhez, hiszen az Innuendón is vannak klasszikus hard rock ajánlatok, vannak pofátlan popslágerek, és igen, ott vannak a teátrális, komor szintetizátoratmoszférák, előrevetítve az énekes közeli halálát.

Persze, maga Mercury is zsonglőr, akinek varázspálcája az a bizonyos mikrofonszár,

amit ugyanúgy pörgetett az ujjaival, mint egy bűvész, hogy megmutassa a poptörténet egyik legnagyobb mutatványát, a Queen világraszóló show-ját. 

Az Innuendónál fontosabb lemezek is megjelentek 1991-ben (Guns N’ Roses: Use Your Illusion, Pearl Jam: Ten, Red Hot Chili Peppers: Blood Sugar Sex Magik, R.E.M.: Out of Time, Nirvana: Nevermind, U2 : Achtung Baby, Metallica: Metallica), mégsem feledkezhetünk meg a Queennek a még Mercury életében megjelent utolsó munkájáról. 

Az album költői erejű látomásai, univerzális bölcsességei szinte a pop határáig vitték a „zenekar üzenetét”

(vö. a címadó dal szinte Blake-et megidéző líráját), mégis a Queent szinte mindig kritikusan megítélő szakma ezúttal is fanyalgott, de idővel az Innuendo a helyére került, öt kislemezslágerével szinte mindenki a legfontosabb és a leginnovatívabb Queen-albumok közé sorolja. 

Már a címadó dalban is milyen természetesen, magától értetődően keveredik a pátosz, a teátrális megszólalás a játékos elemekkel, gondoljunk csak a Yesből ismert Steve Howe, spanyol gitárral előadott mediterrán hangulatú szólóbetétjére. A játéktól (The Game, 1980) eljutottak a varázslatig (Kind Of Magic, 1986) majd a csodáig (Miracle, 1989), hogy aztán eljöjjön a mennybemenetel (Innuendo, 1991).

Ebben az időben a zenekar nemcsak Mercury leépülését követhette végig, de magát az albumot is körülírja a kiélezett nemzetközi helyzet, a kelet-európai változások eufóriáját felváltó káosz.

Az Innuenndo három héttel az Öbölháború kitörése után, és három héttel a Varsói Szerződés felbomlása előtt jelent meg,

finoman szólva is fokozódó nemzetközi helyzetben, megvolt tehát a szellemi, érzelmi fejhajtóerő ahhoz, hogy különleges, ihletett album legyen, és az is lett.

Sokak számára a nyolcvanas években készült Queen-albumok közül ez lett az első számú bravúrdarab, amiben már nincs helye a bajszos-melegítős funkydiszkónak, annál több a patetikus szintetizátoratmoszféra, és karcos, tőrőlmetszett hard rock gitározás, ezek közül a The Hitman talán még az év második felében berobbanó grunge-hullámot is eszünkbe juttatja. 

Az Innuendo zenés univerzumának legfontosabb bolygói: maga a fenyegető hangulatú, gyászos szólamokkal induló címadó dal, Steve Howe spanyol gitáros beköszönésével. Hasonló mestermű az I’m Going Slightly Mad groteszk, a Siouxsie and the Banshees is megidéző sötét tónusú prémiumpopja, a These Are the Days of Our Lives minőségi, fájdalmas lírája, és itt a Queen életművének betetőzése, a zenekar egyik legszebb, perfekt darabja, a The Show Must Go On.

És ezeken felül a két hard rock ősrobbanás, a Headlong és a The Hitman zakatoló rockhimnuszai – mindkettő visszautal a hetvenes évek heroikus időszakára. A keménykedős blokknak van egy harmadik, remek darabja, a vokálokkal kidekorált tipikus hard rock szerenád, az I Can’t Live with You. 

A középrészt afféle termékeny tanácstalanság jellemzi, ha az 54 perces album kb. tíz perccel rövidebb lett volna, a szinte minden Queen-lemezzel kötekedő szakma is könnyebben jelenti ki, hogy az Innuendo a zenekar egyik kulcslemeze. A Don’t Try So Hardot All God’s People-t talán ki lehetett volna szerkeszteni a dallistából, és esetleg a minőségi unalommal jellemezhető Bijout is, ami olyan, mint egy B oldalas meditatív Pink Floyd-dal, de ezeken a felvételeken is ott vannak a Queen zsenijegyei.

Amikor Freddie Mercury 1991 novemberében elhunyt, már Magyarországon is csúcsra járatták az AIDS-parát, ami az egész rendszerváltásra is rányomta a bélyegét…

Hogy akkor most szabadnak kéne érezned magad, mert a Dianetikát, az Agykontrollt éppúgy megvehetted, ahogy a Zsivago doktort, miközben a Fekete Lyuk lett a vidéki gyerekek nagy váróterme a Keleti pályaudvar mellett, míg megjött az első hajnali vonat Szolnok felé. Ebben az időben terjedtek el a városi legendák, melyek szerint a fodrászok borotvája és a csókolózás is terjeszti a HIV-fertőzést. Sokszor jelent meg lelki szemeink előtt a már beteg Freddie Mercury fenyegető sziluettje, ugyanakkor éles helyzetekben az is eszünkbe jutott, hogy Who Want To Live Forever? 

Queen: Innuendo 

Parlophone

54 perc, 12 szám