Külföldön milliók kedvelik a magyar dalszerzőt, itthon alig ismerik

Flux Pavilion világhírű elektronikus dance- és dubstep-DJ az Egyesült Királyságból. A welovebudapest szerint műfajában Magyarországon is ő a kedvenc. Hogy lesz egy százmilliós letöltéseket produkáló sztár dalszerzője, sőt, énekese egy budapesti zenész? – kérdem a velem szemben ülő fiatal lánytól, akinek ez történetesen sikerült. 

A brit publisherem (zeneműkiadó) megkérdezte, van-e egy letisztultabb, balladisztikusabb hangvételű dalom, valami lassabb zene, amit szétküldhetnének, mert ez jó alap a DJ-k számára, hogy remixeljék vagy feldolgozzák. Még egyetemista koromban írtam ezt a dalt, gondoltam, próbáljuk meg. Nagy csend, egy ideig semmi, aztán pár hónapra rá jött az e-mail, hogy Flux Pavilion imádja a dalt 

– mesél eddigi leglátványosabb dalszerzői sikere előzményeiről Kozma Kata.

Megeshet, hogy az angol nyelvben kevésbé járatos olvasók szótár után nyúlnak az első két mondat után, de ennek az az oka, hogy az angol a műfaj munkanyelve, Kata ezt tanulta, ezen dolgozik. Amikor másról beszél, gyorsan kiderül, hogy az anyanyelve mégis a magyar.

Tehát ők szétküldik a demót a DJ-knek, producereknek, és ha valamelyiküknek tetszik, elkérik az éneksávot, és valamit kezdenek vele. Flux áthangszerelte a dalomat, csak az akkordokat, a szöveget és az éneket tartotta meg. Eredetileg ezt sem én énekeltem volna, hiszen dalszerző-producerként dolgozom, hangszerelek, zenét írok. Ők viszont ragaszkodtak az én hangomhoz, és azt gondoltam, végül is Flux elég király, csak tudja, mit csinál. Nagyon szeretek énekelni is, de nem akarok énekesnőként dolgozni

– mesél tovább világhírűvé vált szerzeményéről, amivel nem tudta megúszni, hogy világszerte több millióan megtudják, milyen jó lenne énekesnek is.

Nem tart a nyilvános szerepléstől, nincs önbizalomhiánya, egyszerűen szívesebben dolgozik a kulisszák mögött. Itt viszont jól jön egy hangosabb siker, ami új felkéréseket hoz a nemzetközi piacon

Egy ilyen siker sok sajtómegjelenéssel jár, és meghívásokkal újabb songwriting campekbe. Szerzőként ismertebbé vált a nevem, jönnek az üzenetek, amikre vártam. Eddig is sokat dolgoztam külföldön, főleg campeken keresztül, a kiadóm is külföldi, és ez meggyorsítja a folyamatot – sorolja a nemzetközi siker hasznos következményeit.

Közben óvatosan érdeklődöm a songwriter camp felől. Nem tudom, pontosan mi lehet, felrémlik előttem egy hangos cserkésztábor, ahol jó a kaja, és nem kell furfangos csomókat tanulni. Kedvesen megnyugtat, jófelé tapogatózom. Ezek valóban dalzeneszerző táborok, a járvány előtt fizikai jelenléttel, de van virtuális „camp” is, és nyomkövetés helyett számokat írnak.

A 90-es években kezdődtek ezek a campek, és fokozatosan a svédeknél alakult ki az egyik legfontosabb központ, aminek egyik kiemelkedő alakja Max Martin, aki olyan előadóknak írt dalokat, mint az Abba, a Spice Girls, Katy Perry – egészíti ki hiányos ismereteimet. 

Martin már rég Los Angelesben él, és nagyjából ő mozgatja a popipart. Annak idején neki is feltűnt Svédországban, hogy hosszúak a telek, olyankor nagy a hideg, sötét is van, mi marad? Írjunk egész nap számokat.

Tehát a svédek korán elkezdték szervezni ezeket a táborokat, iszonyatos sikerrel. Ma már az ország bevételeinek jelentős százaléka a dalszerzésből származik. Gyorsan átvették az amerikaiak, és Európában is sokfelé működik ez a rendkívül hatékony rendszer. Nyilván az, mert amikor 12–15 órára összezárnak egy csomó vadidegent, akik mind zenészek, óhatatlanul is dalt kezdenek írni.

Mivel Katát meghívták már Hajós András Dalfutár című produkciójába is, ahol szintén hasonló ötletről van szó, kézenfekvő a párhuzam. Szerinte is, de természetesen a profi táborokban sokkal pörgősebb a ritmus.

Azt mondja, a világ minden pontjáról hívják a résztvevőket, mindenkit odaröptetnek, kapnak szállást, kaját, jól tartják őket. Minden szobában van egy producer, dalszerző, szövegíró, optimális esetben egy hangszeres és egy énekes. Össze vannak zárva egymással, naponta más csapattal. Így nem ragadnak bele egy stílusba: az első nap mondjuk a

olyan csapattal, amelynek tagjai abban a legerősebbek. Alapvetően demók készülnek, de olyan minőségben, hogy már csak kicsit kell keverni rajtuk. Ezeket pitchelik az artistoknak, elküldik a különböző labeleknek és publishereknek.

A labelek a...?

Lemezkiadók.

Amikor Kata épp nem táborozik, és egy konkrét előadónak ír dalt, legszívesebben órákig beszélget az illetővel. Szerinte ez a legjobb módszer, így jön létre valódi kapcsolat az előadó és a szöveg között, az énekes bele tud mászni a dalba, az övé lesz. Sajnos erre legtöbbször nincs idő.

Kijön egy trend, és egy héten belül mindenkinek lesz egy olyan száma. Konkrétan az épp aktuális hírek mondatait használják fel a szövegekben. Iszonyatosan pörög minden a neten.

Minden a bevételről, az instant sikerről szól. A számok is egy kaptafára készülnek. Ma is vannak Billy Joelek, ma is van Stevie Wonder, valahol bujkálhat egy Prince is, de hogy kerülhetnének elő? Oké, óriási a robbanás, ott az Insta, fel tudod tenni magad, de hogy jutsz el a tömegekhez? Ma is köztünk lehetnek a legendák, de nem mutatja őket a rendszer. A pénz diktál.

Saját kedvenc stílusát úgy írja le, hogy:

Amikor magának ír, személyes élménye válik dalszöveggé, akkor egy kicsit nyers, az átlagnál merészebb szövegek születnek, olyan szavakkal és képekkel, amiket nem használnak a standard popban, mégis működnek.

Azt mondja, a saját dalaiban beszélget. Lehet, hogy magával, mert olyan, mintha naplót írna.

Mivel popműfajról van szó, nála is gyakori téma a szerelem, bár, mint mondja, ez minden zene legközérthetőbb témája. Példaként megemlíti Stravinskyt, és szinte bármelyik nagy klasszikus zeneszerzőt. Az operáknál még szöveg is van hozzá – mutat rá a téma általános érvényére. – De tény, hogy mostanában sok fiú énekel a szakításról. Mi van veletek?

Ed Sherant állandóan elhagyják, Luis Capaldi – ő egy jó példa, folyamatosan szakít.

– mélázik el a jelenen, majd, amikor arra terelődik a szó, hogy ő maga írt-e már szakítós dalt, nem tagadja, ő se úszhatta meg a témát.

De nem azt írom meg, hogy I loved you but you didn't love me, mert ennél azért izgalmasabb történetről van szó. Jönnek például a mérges szakító számok. Öt nagyon személyes dalt írtam, amiket idén adagolok. Amerikai kiadókkal tárgyalok, olyat keresek, aki azt szeretné promotálni, aki én vagyok. Nem olyan alkotót, aki énekel és táncol a színpadon, hanem dalszerző és producer, aki nagyon őszinte szövegeket ír, és azt szeretné, hogy ezek a megfelelő előadókhoz jussanak el – mondja, majd kiderül, hogy néhány szerzeményét mégis ő maga énekli el.

Miközben írta a dalokat, rájött, hogy már-már túl személyesek. Annyira róla szólnak, hogy furcsa lenne azokat odaadni valakinek.

Volt köztük, amit felénekeltettem pár első osztályú énekessel, akik nálam összehasonlíthatatlanul több követővel rendelkeznek, van köztük kifejezetten híres is, csodálatos volt a hangjuk, de egyszerűen nem rezonált velük a dalom.

Szóba kerül Hien, a magyar-ázsiai lány, akit egy itthoni tehetségkutatón ismert meg az ország. Ő is, akárcsak Kata, teljes ösztöndíjjal tanulhatott a bostoni Berklee College of Musicon. Több dalon is dolgoztak együtt, Kata hihetetlenül tehetségesnek tartja művésztársát.

Itthon nem is igazán tudják, mennyire sokszínű. Öröm látni, ahogy megtalálta magát a Berklee-n. Saját dalokat, zenéket ír, sound designt csinál, nagyon jó zenei producer. Közben megőrizte magát ázsiai-magyar nőnek Amerika közepén.

Kata szerint azért különleges hely a Berklee, mert nagyon sokszínű képzést kínál. Aki akar, megtanulhat filmzenét írni, vagy jazz-zenekari hangszerelést, elmélyedhet operában, musicalben, szinte bármit tanulhatnak ott a diákok, ami a zenével kapcsolatos. Dalszerzést például Grammy-díjas tanároktól.

– Megteheted, hogy négy évig csak az alapórákon veszel részt, úgy is képzett zenésszé válsz – részletezi. – Ha viszont többre törekszel, hihetetlenül sok eszközt, lehetőséget kínálnak.

Én olyan ritmusképletet tanultam egy indiai gitáros sráctól, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Hol mutatják meg neked, hogyan lehet japán népdalokat hiphoposítani? A Berklee-n, ha van egy japán haverod, aki fúziós dolgokkal foglalkozik, és pont veled szemben lakik a kollégiumban. Zseniális, nemzetközi, sokszínű, korral haladó környezet, ahol minden lehetőség adott arra, hogy megtaláld önmagadat. Zeneileg és emberileg is. Egyébként jól el is veszel közben, mert hatalmas, és olyan, mint egy gyár. Jó hír, hogy az iskola új elnöke egy nő lesz.

Ezen a ponton kiderül, hogy fiatal és világlátott dalszerző-előadónk számára a nemi egyenjogúság kardinális kérdés.

– A zeneiparban valamiért – bár szinte a legtöbb szakmában is hasonló a helyzet – nincsenek egyensúlyban a férfiak és a nők – jelenti ki, majd hoz is egy személyes példát:

Egy másik producerrel közösen dolgozunk egy dalon. Együtt ülünk a zongora és a számítógép mögött, ketten hozzuk létre az egészet, elejétől a végéig. Leadjuk a dalt, jön a papírmunka, ő meg kitalálja, hogy én csak úgy ott ültem.

Ez csak férfiakkal fordult elő.

Ilyenkor nyilván nem hagyja magát, előveszi a telefonja hangmemóriájában eltárolt zenei munkafázisokat, és elszomorodik, hogy miért kell ezt így csinálni. Azt mondja, elég nyugodt ember, de ennek vége, ha megpróbálják lenyomni.

A táborban is megtörténik, hogy bemegyek, ők nem ismernek, nem tudják, mit értem el eddig, csak rám néznek, és azt gondolják, itt van egy kiscsaj. Nyilván egy énekes. Nem, ilyenkor baromira nem vagyok énekes.

Ránézek, ahogy ül velem szemben citromsárga színű, bojtos manósapkájában, Harry Potter-szemüveg alól tekintve vissza rám, és megemlítem, milyen könnyen eltévednek, akik a külsőségek alapján ítélkeznek róla. Ő erre kedvesen felhívja a figyelmem arra, hogy Diplo, Skrillex vagy Justin Biber is visel sárga sapkát Harry Potter-szemüveggel, majd megnyugtat, hogy nem ez a lényeg.

Mentem már be sminkkel, vörös rúzzsal, és melegítőben is. Tök mindegy. Nőként tízszer annyit kell dolgoznom, bizonyítanom. Amikor belekezdünk, és kiderül, mit tudok, szerencsére már csöndben maradnak.

Áttérve a hazai vizekre, elmondja, hogy épp egy eurovíziós projekten dolgozik, minden évben csinál valamit a Dal című versenyben is. Megemlít két nagyon tehetséges lányt – Bettit és testvérét, Nágit –, akik már YouTube-sztárok, jól énekelnek és jó dalokat írnak. Velük zenei producerként dolgozik. Jónás Verával, aki szintén kiváló dalszerző-énekes, Király Viktorral és Radics Gigivel is voltak közös munkáik, említ néhányat az ismertebb előadók közül.

A zeneszöveg.hu és az Artisjus itthon is szervez pár éve songwriter campeket, ahová szívesen jönnek a külföldi szerzők, producerek, előadók is. Ezt erősen támogatja, a legtöbbön részt is vett.

Nagyon szeretne minél több filmben dolgozni. Imádja a filmzenéket. Azt mondja, Magyarországon most főleg zenekarokat használnak a filmzenékhez, dalszerzőként nagyon nehéz kitűnni. Saját generációjából hirtelen Jónás Vera jut eszébe, akivel együtt írták Ujj Mészáros Károly X – A rendszerből törölve című filmjének főcímzenéjét.

– pontosítja a képet. – Az amerikai elektronikus/indie pop, amiben szerintem a legjobb vagyok, itthon nem nagyon megy, nem is nagyon játsszák az ilyen stílusú zenéket, éppen ebből kifolyólag és mert angol szöveggel írok dalokat, a saját zenéimet nem nagyon játsszák a magyar rádiók.

A jövőt illetően is pontos elképzelései vannak. Továbbra is szeretne másoknak is írni, de azt, ami nagyon személyes, megtartja magának. Keresi a csapatot, amellyel valami szokatlant, újszerűt hozhat létre hangzásban és látványban is. Ez lehet mainstream, de nem muszáj annak lennie. – Nekem az tetszik igazán, amikor a pop könnyedsége találkozik a művészi tartalommal – foglalja össze, milyen úton jár legszívesebben.

(Borítókép: Kozma Kata)