A kulcsos gyerekek visszatérnek egy jubileumi újrakiadással

2021.03.30. 07:19
Ha pont van nálad egy zenegép, amit még a rendszerváltás idején hoztál haza a helyi presszóból, akkor neked találták ki a The Black Keys Brothers című lemezének díszdobozos, 9 db kislemezből álló gyűjteményét.

Nincs más dolgod, mint kiszedni a wurlitzerből a Táncdalfesztivál '81-es kislemezeket, és szakszerűen a tárcsákra rakni a The Black Keys platinastátuszú, Grammy-díjas mutatványait. Ennél jobb időgépet vintage-rock zenekar amúgy sem találhat ki.

Mint az közismert, a The Black Keys első öt albumára csak azok kapták fel a fejüket, akik csöves erősítőket és Hammondokat javítottak a garázsban, és hegesztőpákával melegítették a marhasteaket, de aztán 2010-ben megjelent Brothers, ami a hét szűk esztendő után meghozta a Grammy-díjat és a piaci sikert is. Ezt az albumot adta ki újra az énekes-gitáros Dan Auerbach és a dobos-producer Patrick Carney, ismét bebizonyítva azt, hogy rockhoz nemcsak hangológépre van szükség, hanem ampermérőre és fázisceruzára is.

Ugyanis a The Black Keys nemcsak az erősítőkbe vezet áramot, hanem a levegőbe is, ettől van olyan különös rezonanciája a daloknak, és ezt a vibrálást komponálják bele a minimálnak csúfolt, karcos dalaikba is.

Aki azt hitte, hogy a röfögős hangzást csak a bolgár Kremona gitárokkal és NDK Vermona erősítőkkel és egy poros aggregátorral lehet produkálni, az tévedett, hiszen otthoni barkácsolással is összehozható.

Tíz éve már, hogy a belassult, szexi blues-rock végül meghozta a srácoknak az áttörést, amit aztán a rockdiszkókban is kedvelt El Camino című slágergyűjtemény követett. Pedig ez a pattogós hangzás olyan, mintha ágyrugókkal húroztak volna fel a gitárt (vö: Everlasting Lights című nyitó dallal), de akkor sem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a lemez hangzása olyan, mintha karikást csattogtatnának egy Trabant tetejéről a Hortobágyon.

Szóval, elképesztő, hogy mennyire működnek ezek a polírt nélkülöző dalok. Na, jó, a The Only One-ban van némi villanyorgona is, de azt is „kibalanszírozza” a fakezű dobolás. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ezt a játékerőt akkor is csípőből hozza egy road, ha közben még beállítja az énekes ventilátorát is. Mégis izgalmas a The Black Keys meditatív, a végletekig redukált blues-rockja, annak ellenére az, hogy nincsenek rajta olyan slágerek, mint az El Caminon (Lonely Boy, Run Right Back, Dead And Gone) vagy a 2019-es Let's Rock című LP-n (Shine A Little Light, vagy a Lo/Hi...)

Az album kellemesen röfögős, mintha Dan Auerbach torzítójára ráfolyt volna Rodrigez Terrorbolygó című horrorjának titkos BBQ-receptje.

Világos, ha valami ennyire minimál, akkor ott mindennek nagyon a helyén kell lennie, különös tekintettel a dalszerzői kvalitásokra. Nagy fesztávú, koszos, nyers riffeket, melodikus énektémákat sosem volt könnyű írni. Az effekteknek – a gospelszerű kórusok, a tapsolás, orgonaszőnyeg – minimális szerepük van van, a srácok nem engedtek a csábításnak, minden gesztus jelzésértékű, minden nyers és kezeletlen. Az album egyenletesen magas színvonalú, ugyanakkor nincsenek különösebb magaslati pontjai, azaz nincsenek boogie-ra csábító, mindent vivő slágerek, csak nyers, perfekt garázsrockot hallunk, ezúttal 18 tételben, három bónuszfelvétellel.

Beállni egy szűk garázsba nem nagy ügy, ha van 360 fokos tolatókamerád, parkolási asszisztensed. A nagy dolog az, ha minden analóg, azaz ha úgy parkolsz be a lehető legszűkebb helyre, hogy még ki is tudsz szállni, azaz ha van játéktere az ajtódnak. A The Black Keys a legszűkebb helyre állt be, mégis úgy jöttek ki onnan, hogy arra is maradt hely, hogy táncoljunk.

The Black Keys: Brothers,

Warner, 18 szám, 64 perc



  • Bérelnék
  • Bankszámla