Ilyen egy sorozatgyilkosos film háttérzenéje

Amióta megjelent Lana Del Rey Born To Die című lemeze, azóta mindenki azt várja, hogy mikor ír az ifjús művésznő egy ugyanolyan jó albumot. A Lynch-filmek romlott tinijét idéző szubzsáner, és a hozzá gyártott noir-os stílusgyakorlat ezúttal is rendben van, ezúttal is csak tartalommal kellett megtölteni a karaktert.

És hogy sikerült-e Chemtrails over the Country Club című új lemezzel megismételni a 2012-es sikert?

Jó kérdés.

A dalok a megszokott regiszterben mozognak, ugyanolyanok, mint a sokéves átlag, ugyanaz a kiérlelt melankólia, szóval a művésznőnek ezúttal sem sikerült meglépnie azt a szintet, amit 2012 óta mindenki vár tőle.... Óvatos zongorázást hallunk, finom seprűzést a dobon, nehogy felébresszük ugye a képzeletbeli csapost, aki elbóbiskolt a képzeletbeli bárpult mögött. Ezúttal elmaradt az esztrád-popos, némileg Bond-filmeket is idéző glamouros szerepjáték, inkább intim rezgéseket érzékelünk a füsttel teli, sűrű levegőben.

Lana Del Rey (született Elisabeth Woolridge Grant) üzembiztosan szállítja lemezeit, a 2014-es Ultraviolence, a 2015-ös Honeymoon, a 2017-es Lust for Life és a 2019-es Fuckin Norman Rockwell ügyesebb dalaiból össze tudnánk állítani egy meggyőző válogatást, ami méltó párja lehetne a Born To Die-nak, mert ezek az albumok csak halovány lenyomatai a 2012-es valóban attraktív vintage-popos bemutatkozásnak.

Némi vigaszt jelenthet, hogy a Chemtrails over the Country Club nem rosszabb, mint a legtöbb sorlemez, ezúttal is megvan szépelgő, enervált súlytalanság állapota, a hipnotikus melankólia, a decens noir-fantázia. Aki erre fizet be, megkapja fátyolos, dream-popos Lana-élményt, szóval semmi nem indokolja, hogy beszerezze az új lemezt, hiszen bármelyik korábbi albummal visszahívható ez a napszítta, polaroid hatású insta-költészet.

A Chemtrails over the Country Club lehetne egy misztikus sorozatgyilkososfilm helyszínelésének háttérzenéje, amelyben a vakuk fényében megvillan az alkoholista zsaru sziluettje, amint egy sátánista gabonakör közepén a White Dress című nyitó dalt dúdolja. Ez a lemez talán legsikerültebb felvétele.

Már nem okoz csalódást, hogy egy új Lana-albumon nem találunk könnyen visszahívható, ún. slágert, bár az is lehet, hogy tévedésben vagyunk, a Chemtrails over the Country Club egy nosztalgikus hatású film aláfestő zenéje, amiben több a meglepetés, mint magán a lemezen. Ott van például a címadó dal vintage idillje, amely egy ponton átfordul B-kategóriás zombie moziba, és a filmben szereplő eladósorban lévő lányból farkasember lesz. Ezek a meglepik azonban nem jellemzőek a kissé alulhangszerelt, erősen zongoraközpontú zenékre, a legizgalmasabb dolog az album megjelenésének elcsúszása volt. Őszről tavaszra változtatták az album publikálását, részint azért, mert a covid miatt gondok voltak a vinil gyártási kapacitásával.

A Tulsa Jesus Freak olyan, mintha valami triphop dal a kilencvenes évek közepéről, kellemesen bizarr lebegés, séta egy pusztulófélben lévő art deco villában, ahol öngyilkos lett egy némafilmes színésznő. Szóval a lemez nosztalgikus hangulatok, atmoszféra híradók szerethető egyvelege, egy zenés aranylövés, ami után az apád gyerekkorában ébredsz fel, amikor még friss a festék a hidegháború idején átadott kertvárosi telep tornácain.

Az minden esetre jó, hogy az album csak 45 perces, mintha eleve vinilben gondolkodott volna a művésznő. A Chemtrails over the Country Clubon nincsenek jól beazonosítható slágerek, bármelyik dalt választhatjuk. Olyanok, mintha egy alpakka tálcán lévő 11 whiskys pohárból kéne kiemelnünk egyet, hogy leöblítsük a Xanaxot. Bármelyik gyönyörűen metszett kristálypohárhoz nyúlunk, ugyanúgy álomba ringat a szer.

Lana Del Rey:  Chemtrails over the Country Club

Universal,  11 szám, 45 perc

(Borítókép: Lana Del Rey. Fotó: NBC / NBCU Photo Bank / Getty Images)