Jól hangzik majd a nyári fesztiválok lemenő napfényében

Nem sokkal a járvány előtt jelent meg a Blahalouisiana Minden rendben című albuma, most a vinilformátum jó alkalom arra, hogy helyzetbe hozzuk a lemezt, mert nem szólhat minden a Covid–19-ről.

Szólhat például erről a szellős, szerethető, indie popról, amiről a mobilos tarifareklámokban bulizó tinédzserek is eszünkbe juthatnak.

Fényfüzérek a teraszon, csokornyakkendős geek arcok, Insta-pillanatok, diákhitelből vett pálmafás ingek. Mindenki olyan jó fej, hogy ha apa látná a nagylányát ebben az életképben, lazán megvenné neki a háromnapos bérletet a VOLT-ra. Főleg, ha a kellemes, soulos indie popot játszó Blahalouisiana is fellépne. A Minden rendben minőségi dalszövegekkel teleírt, jó húzású prémiumpop, ami különösen jól hangzik a nyári fesztiválok lemenő napfényében.

A nemzetközi popban számos példa van arra, hogy egy énekesnő egyszerre legyen egy kozmetikai cég arca és egyben az underground díva is, ez nálunk még nehezen összehozható. Például Sophie Ellis-Bextor dolgozott a Rimmel Londonnal, miközben rendszeresen szerepelt a brit indie chartokon, és dolgozott Ed Harcourttal is, de itt a szintén a populáris térben feltűnt Duffy is, aki Albert Hammonddal kollaborált.

Ezek a kooperációk a nyugati színtéren természetesek, itthon már nehezebben fogadják el az ezeket az együttműködéseket. A Blahalouisiana Ligeti Györggyel, a The Puzzle nevű egykori britpopper zenekar énekesével dolgozott együtt. Az ismeretséget vissza lehetne vezetni a kétezres évek első évtizedére, amikor is a The Puzzle és a The Jacked is a Universal istállójában próbált szerencsét.

Ezekben az években Nagy-Britanniában minden a gitáralapú poszt-new wave-ről szólt, és úgy tűnt, talán nálunk is kialakul egy afféle cool brit mozgalom, olyan zenekarokkal, mint az Amber Smith vagy a Moog, de a csőnadrágos forradalom valahogy elmaradt. Amikor a fehérvári The Jacked leszerződött a Universalhoz, már világos volt: Magyarország csak a lakossági technóban képes egyszerre lépni a nyugati trendekkel. A The Jacked ugyanúgy beleállt a Nagykörút aszfaltjába, ahogy a Ligeti Gyuri vezette The Puzzle is. Gyuri Žagarral dolgozott együtt, illetve a We Are Rockstars formációval, míg a The Jacked tagjai megtalálták Schoblocher Barbarát, akit az Isten is énekesnőnek teremtett. És itt kezdődött a Blahalouisiana története.

A 2014-es NagySzínPad versenyen tűntek fel, majd két év múlva megjelent az első lemezük, és innen már nem volt megállás. Az inide popos hangzást ügyesen keverték a beates, soulos hangfekvéssel, és szép lassan meghódították az egyetemi ifjúságot, az A38 hajó és a Budapest Park közönségét.

Azokat is meg tudták szólítani, akik emlékeztek a szüleik meséire, hogy milyen is volt, amikor 1988 őszén a Lyukban a Pál Utcai Fiúkra pogóztak, és azokat is, akik Adele-t, Duffyt és Amy Winehouse-t már vinilen hallgatják. Felnőtt egy korosztály, amely már anyu gyöngyházfényű tűzpiros SUV-jában, a Spotifyon hallgatja a retro soult, mielőtt elmegy piknikezni a lezárt Szabadság hídra.

A lemezt középtempós rádióbarát retro soul hatású indie pop dalok jellemzik, itt-ott The Strokesot idéző gitárszólókkal. A címadó dalról eszünkbe juthatnak a Fortepan Váci utcájában készült fekete-fehér fotói, de a hatvanas évek Londonja is, ahol Harrington dzsekiben és Ben Sherman-féle kockás ingben ücsörögnek a jamaicai párok a Crystal Palace- és Arsenal-meccsen. A Minden rendben című dal ügyes felütés, az orgonahang megadja a lemez hangfekvését, ezután jön a Testemnek, ha engedem című remeklés, ami megidézi Sophie Ellis-Bextor glamourosan laza világát. Aztán itt van a Nekem az nem elég, ami már egy dinamikusabb, táncolhatóbb szerzemény, kimondottan fesztiválkompatibilis dal.

Nem lehet elmenni a mellett, hogy mennyire jók a Blahalouisiana dalszövegei. A Szajkó András-szövegeknek bizony van tétjük.

Ki akar büszke lenni, ha szeretni is lehet,

vagy

Minden percben máshogy van minden rendben...

Meggyőző dumák. A Pont ilyen házra című dal is dinamikus, hívogató sláger, ahogy a Nem vagyok egyedül is az, utóbbihoz talányosan esztrádos klipet is forgattak. A cover kissé alulfogalmazott, némileg emlékeztet Mike Oldfield Discovery című albumának artworkjére, de még annál is puritánabb, mintha csak egy 50 példányos promólemez lenne, de ez legyen a legkevesebb, nyilván pont ilyet akartak, és akkor rendben is lennénk.

Blahalouisiana:Minden rendben Gold Record,10 szám, 41 perc