Igazságot Justin Biebernek, de legalábbis kegyelmet!

Vannak autók, amelyekről egyeseknek a büntetőfékező figurák jutnak eszébe, mások nem vennének Daciát, mert a motorblokkja emlékeztet a román ortodox templomokra. Tele vagyunk előítéletekkel, és gondolunk valamit Justin Bieberről is, még ha nem hallottuk egyetlen felvételét sem.

A Bieber-produkció üzemszerűen működik, a 2020-as Changest idén követte a Justice, ami szintén óriási siker. Ez persze sejthető volt, azok után, hogy a beharangozó dalok (Holy, a Lonely, az Anyone és a Hold On) felkerült az Egyesült Államok top 20-as listájára, majd jött a Peaches, ami a Billboard Hot 100 slágerlistájának élén landolt. Ez volt az Államokban Bieber hetedik No.1-es kislemeze, és a nyolcadik No.1-es albuma. Van, amit úgy hívunk: parancsoló érvényű siker, és az ilyesminél érdemes elidőzni.

Oké, alapvetően az jut eszünkbe, hogy itt egy nagyra nőtt elkényeztetett, affektáló gyerek, aki valami hormonkezelés következtében örökké tizenhatnak fog kinézni, akkor is, ha széttetoválja a nyakát is. És ez már épp elég ok a gyűlöletre, de amikor a Biebert virtuálisan megkövező Facebook-csoportok rendszeresen dobják be azokat a fake híreket, melyek szerint az énekes meghalt, az ember zavarba jön. Talán még sajnálja is.

De aztán meghallja a széteffektezett énektémákat, a csúcsra járatott vokódert, amiért fizetéslevonás járna, és nem érti, hogy Bieber miért tolja ezt még mindig, mikor már a Trollok című 2016-os rajzfilmben is a cikizés tárgya...

A „funky karakter” Guy Diamond is ezen az auto tune sound izén beszél a rajzfilmben, de létezik egy gyerekeknek szóló app is, amivel a hülye vokóderes hangokat lehet előcsalni. Ehhez képest még 2021-ben is megy a védjegyértékű kaffogás, és hát a „Too Much”-ot „2 Much”-nak írni sem olyan nagy turpisság, hiszen Prince már évtizedekkel ezelőtt ellőtte az ilyesmit. És azt hagynánk is, hogy a borítón olvasható Justice piktogram erősen emlékeztet a Justice nevű francia elektropopduó logójára, ott is keresztet formáz a középen álló T betű.

Ugyanakkor ott van az Off My Face gitártémája, amit ha meghallanánk a rádióban, nem biztos, hogy eltekernénk. Messziről olyan, mintha egy pillanatra valami Frusciante-féle matatás lenne, de aztán, ahogy kell, elrontja. Persze a saját kategóriájában ez egy jól sikerült popalbum, az inkább R & B lüktetésű Changes után itt egy laza, popos anyag.

A Die For You afféle időtlen europopos sláger, a Deserve Youról pedig Bieber is azt mondta, hogy Phil Collins-féle pop. És igen, ha nem lenne ebben a dalban is széttekerve ének, azt éreznénk, hogy úgymond értjük, vagy legalább fel tudjuk rakni a műsort a pop koordináta-rendszerére.

Ugyanez áll a Hold On című nettó popdalra is, amire azt mondanák az Akvárium teraszát újra birtokba vevő húszévesek, hogy „öcsém, tisztára, mint a Sound...” Bieber rengeteg felvételt kap DJ-ktől, producerektől, van, amit használ is ezek közül, de kicsit olyan ez az egész, mint amikor egy nagyon gazdag vállalkozó megmutatja Los Angeles bukolikus táján fantasztikus villáját, ami tényleg lenyűgöző, de mégsem vagyunk elájulva, mert egy belsőépítészteam készítette, és lehetne bárkié, akinek van elég pénze, vagy aki olyan jó ritmusban tudja kimondani, hogy minimal, mint az, hogy oooh yeah. A Bieber-produkció azért ennél bonyolultabb ügy, hősünkkel elölről, hátulról megtörtént a pop, egyesek szerint már a puszta léte is felér egy diszkóbalesettel, de be kell látnunk: zavarba ejtően profi, még akkor is, ha nekünk soha semmi közünk nem volt vokóderes diszkóinfernójához.

Justin Bieber:Justice Universal,45 perc, 16 szám