Ha akarod, lehozták neked a csillagokat

Ha a slágerek olyanok lennének, mint a csillagok, akkor a The Cranberries egy egész univerzumot teremtett volna szerethető popdalokból. Az idei Record Store Dayre megjelent a Stars – The Best of 1992-2002 című vinyl válogatásalbumuk átlátszó, dupla korongjai olyanok, mint a nagyító lencséi, amiket egy képzeletbeli távcsőbe illeszthetünk, hogy egészen közel hozzuk a zenekar slágereit.

Jó alkalom ez arra, hogy újra nekifeszüljünk a kérdésnek: a The Cranberries indie-pop vagy pop, indie nélkül? De talán mégis ez a legkevésbé fontos a lemezzel kapcsolatban, a lényeg az, hogy itt egy best of, amit most hallhatunk először vinyl formátumban. És a legnagyobb slágerekre, azaz a kislemezdalokra fókuszál a szerkesztés, ráadásul időrendi sorrendben, egy szavunk sem lehet.

Illetve szúrjunk be egy majdnemet, mert a 4. oldalon hallható Daffodil Lament az 1994-es No Need To Argue-n található. Ez a dal megbontja az időrendet és a kislemezes koncepciót is. A felvételt a rajongók szavazták rá az albumra, de van két kiváló bónusz is, a szeptember 11-i terrortámadásokra reflektáló New New York és a címadó Stars. Mivel a zenekar hangképe meglehetősen egyanyagú, és az életmű nem mozdult el semmilyen irányba, így talán elég, ha csak ezt az egy Cranberries lemezt szerezzük be a vinyl tékánkba. Viszont ennek nagyon ott a helye.

A CD-k különben is mindenkinek megvannak... A Cranberries maga az eszményi rádióbarát indie-pop. A dalok egyszerűek, slágerérzékenyek, ugyanakkor mindegyiket megmenti valami apró gesztus, egy-egy effekt, vonós hangszerelés, kórus, valami váratlan motívum. Persze, sajátos ízt az énekesnő, Dolores O'Riordan karakteres hangja ad a produkciónak.

Nos, mert a vinyl válogatáson nincs rajta a Bury The Hatchet című lemezükről a szokatlan ritmikájú Loud And Clear, ami a zenekar egyik legjobb felvétele, de meg kell említenünk még a Passengert idéző Desperate Andyt is. A To The Faithful Despartedről hiányoljuk az I Just Shot John Lennont, az Electric Blue-t és a Will You Remembert... És persze, még folytathatnánk, de pont ezzel ment szembe a szerkesztés, amikor alapvetően csak azokat a slágereket vette fel a törzsanyagba, amelyekről úgymond papírjuk volt, amelyek megmérkőztek a listákon.

A Stars-szal 2002. november 2-án, Budapesten is fellépő The Cranberries annak ellenére volt a kilencvenes évek egyik legfontosabb formációja, hogy nem vállalt túl sokat, egyszerűen csak szerethető, atmoszférikus és időtlen slágereket írtak. Mégis valahogy ők maguk a kilencvenes évek, és nem az a korosztály, akik Beavis and Butthead boxerben tekergették a Swatch óráikat, amik tarkábbak voltak, mint a Music Television főcímei.

Aki azt mondja, hogy neki „nincs meg a kilencvenes évek”, hogy az afféle „elveszett, jellegtelen korszak” volt, nos, annak itt a The Cranberries. Nekik elhisszük, hogy a kilencvenes évek mégis megtörtént, mert vannak komolyan vehető tárgyi bizonyítékai. Itt van például a Stars – The Best f 1992-2002 című válogatásuk, amely remek talajmintavétel a zenekar életművéből, rajta a legtöbb nagy sláger, a Dreams, a Linger, a Zombie, a Ridiculous Thoughts, a Salvation, a Hollywood, a Promises, a Just My Imagination, az Animal Instinct, szóval, itt vannak a kemény közéleti kérdéseket artikuláló, feszes rockdalaik és az érzelmes, dream-popos líráik.

Jó kérdés, hogy a The Cranberries történetéből kiolvasható volt-e a tragédia, az, hogy 2018 januárjában a háromgyerekes, 47 éves Dolores O'Riordan egy londoni hotelszoba fürdőkádjába fulladt... Semmiképpen. A csillagokból az ő esetében csak a slágereket tudtuk kiolvasni, amit most egy dupla, fehéren csillogó albumon hallhatunk.

The Cranberries:  Stars – The Best f 1992-2002

Universal,  20 szám, 82 perc