A legszomorúbb bohóc húzza el a nótádat

Újra megjelent Marillion Script for a Jester's Tear című 1983-as bemutatkozó albuma, amely elindította az Egyesült Királyságban az akkor még domináns new wave árnyékában a progresszív rock új hullámát.

Nem könnyű úgy hegedülni, hogy az egyik kezedben a hangszer van, a másikban pedig egy toll, miközben bohócruhában vicceket kéne előadnod. A Marillion nevű zenekarnak azonban mindez sikerült. Egyszerre zenélnek, szöveget írnak, komolynak tűnő vicceket mesélnek, és persze progresszív rockot játszanak. Ráadásul új felfogásban, ami nem teljesen független az általuk utált új hullámtól sem. Egészen újszerű a megközelítésük, még akkor is, ha a legtöbb szakíró csípőből azt mondta a bemutatkozó lemezükre, hogy olyan erős a korai Genenis hatása, hogy a hangfal adja a másikat.

Érdekes az is, hogy senki nem tévesztené össze a két formációt, hiszen a Marillion frissebbnek, modernebbnek hat, mint a nagy öregek pazar mutatványai, a Script for a Jester's Tearnek jobb a dinamikája, mint a hetvenes években született proglemezeknek. Az 1983 márciusában megjelent album olyan talányos, mint egy Füles Évkönyv, már a Mark Wilkinson-féle cover is tele van „titkos üzenetekkel”, amelyekről lassan negyven éve vitatkoznak a rajongók.

Kétségtelen, hogy évekig lehet szüretelni a borítóról, ott vannak például az enteriőrben a Sounds és a Daily Mirror példányai, az utóbbi címlapján a yorkshire-i hasfelmetszőről szóló történet, a padlón látható két Marillion-kislemez között ott van a Pink Floyd A Saucerful of Secrets és Bill Nelson Do You Dream in Colour? című albuma is.

Láthatunk egy Oféliát ábrázoló festményt is, ami finoman utal sir John Millais Ophelia című képére. (Eredetileg John Lennon volt azon a festményen, csak Lennon örököse, Yoko Ono már akkor sem volt könnyű eset, így Wilkinson az EMI kérésére átalakította). A nyitott hegedűtokban látható dalszöveg a Beatles Yesterday-e. És akkor nem beszéltünk még magáról a szomorú bohócról, aki félig író, félig zenész. És persze nem kéne misztifikálni a borítót, mert Wilkinson egy hangjegyet nem halott a Script for a Jester's Tear-ről, mikor a képet festette.

A számos tételből felépülő epikus kompozíciók nagy érzelmi fesztávon mozognak, jó ízléssel egyensúlyoznak a sokszor teátrális, musicales megoldások és a populáris gesztusok között. Az arcfestéseiről is híres Fish kiválóan interpretálja a dalokat, karizmatikus frontember, akinek köszönhetően a Marillion nemcsak profi zenészek találkozási helye, de megadta azt az illúziót is, hogy igazi alkotóközösséggel van dolgunk. Sőt, a Marillion egy afféle „titkos társaság”, a zene pedig beavatások szintjeit jelképezi. Na jó, nem, akkor sem, ha a zenekar neve Tolkien Szilmarilok című regényére utal, ami A Gyűrűk Ura afféle hátterét megfestő ősi legendagyűjtemény.

A lemezen nincsenek öncélú hangszeres mutatványok, bohóc ide vagy oda, nem a cirkuszban vagyunk, így aztán azok is élvezettel hallgatták a technikás dalokat, akik 1983-ban még Gazebóra vagy a Spandau Balettre esküdtek. Ráadásul a Script for a Jester's Tear-t egy trilógia nyitányának szánták, a Fugazi (1984) és a Misplaced Childhood (1985) című albumokkal együtt, ügyelve arra, hogy a new wave-be beleunt közönségnek ne csak alternatívat nyújtsanak, de egyben slágereket is. A teátrális He Knows You Know és a himnikus Garden Party című dalok bekerültek a top 40-be, a Script for a Jester's Tear az albumlista hetedik helyén végzett, és 31 hetet töltött a listákon. Erre azt mondhatnánk, hogy a fiúk finoman szólva is túlnyerték magukat, és hol vagyunk még a globális sztárságot jelentő, 1985-ös Misplaced Childhood-tól. A sors különös fintora, hogy a nyolcvanas évek elején a Script for a Jester's Tear nem egyszer kapta meg azt a vádat, hogy csak afféle modernizált utánzata a Genesis műsorának, mégis pont ez a lemez lett az, amely életet lehelt a progresszív műfajba, sőt a kilencvenes évek progmetálhulláma is elképzelhetetlen lenne nélküle.

A zenekar sokat köszönhet producerüknek, Nick Taubernek, aki korábban együtt dolgozott a Thin Lizzyvel, a skinhead Cock Sparerrel (!), a punk Stiff Little Fingersszel és a new wave énekesnő Toyah-val is. A zenekart Tauber nyitott látásmódja is hozzásegítette ahhoz, hogy a hangzásuk friss, a progrockon belül kimondottan áramvonalas és lenyűgözően modern hangfekvésű legyen.

A borítón látható lakás piszkos, foltos a matrac is, tele a hamutál, eldobva egy kólásdoboz – amire a cég jellegzetes betűtípusával Mark Wilkinson a saját nevét írta fel –, szóval ezt a lakást csak úgy lehetne elviselni, ha a Pink Floyd lemeze mellett ott lenne a Script for a Jester's Tear is.

Marillion:  Script for a Jester's Tear

Warner,  47 perc, 6 szám