Minden dalban ott van a magas oktánszámú slágerhányados

A rock and roll mindig is háborús övezet volt, a frontvonalak hol a művészi koncepciókat képviselő zenészek és a tőzsdeindexet figyelő kiadók között húzódtak, hol pedig a rajongók szekértáborai osztották fel a csatamezőket.

Egy biztos: minden zenekarnak szüksége van stratégiára ahhoz, hogy növelje a befolyásolási övezeteit és az eladásait. Az 1975-ös alapítású Iron Maiden Senjutsu címmel dupla lemezt szentel annak, hogy bemutassa a terveit és ismét megadásra szólítsa fel a Metál Provinciát.

A Senjutsu japánul stratégiát jelent, de a rajongók számára a legfontosabb, hogy a lemez kellő muníciót ad ahhoz, hogy elviseljék a hétköznapokat. Az Iron Maiden 17. sorlemeze kifogástalan erődemonstráció, a zenekar 1984-es Powerslave-je óta talán a legjobb albumuk, minden dalban ott van a magas oktánszámú slágerhányados.

A dalok kellően himnikusak, bombasztikusak, kemények, melodikusak és annyira hatásvadászok, amennyire ez műfaji követelmény. Nem a Senjutsu az első japán ihletettségű coverük, negyven évvel ezelőtt, 1981-ben jelent meg a Nagojában rögzített Maiden Japan című koncert-EP-jük. Persze vannak még önreflexív motívumok az új lemezen, a The Time Machine című dal utal a szintén „időutazós” 1986-os Somewhere In Time-ra. Míg a többi nagy öreg, a Metallicától a Judas Priestig a régi sikerek receptjéből főztek újra, addig a Maiden kipróbált néhány új fogást is. Ott van például a The Writing on the Wall című, kislemezre is kimásolt, blues-os, southern rockos countryeposz, amely a végsőkig tágítja a Maiden zenés univerzumát, mégis: a dal az album egyik üzembiztos slágere.

A harci dobokkal induló elementáris nyitódal, a Senjutsu olyan atmoszférát teremt, hogy a koncerteken nincs szükség intróra, sem Puccini szintén japán témájú Turandotjára, sem a Churchill speechre, a dalok háborúba hívó dobjai megadják a jelet, hogy kezdődjék a roham. A maratoni hosszúságú felvételekkel teli album a zenekar egyik legfontosabb, legambiciózusabb vállalkozása, de a teljes Maiden-korpusz egyik kulcslemeze. Méltán tehetjük az első öt klasszikus album mellé, és főleg azok után jó ezt leírni, hogy voltak időszakok, amikor nem úgy sült el a flinta, ahogy azt a rajongók elvárták.

A 2000 óta tartó periódusban is (amikor újra Dickinson az énekes) volt két rutinmunkájuk, a Matter of Life and Death (2006) és a The Final Frontier (2010), igaz, hogy a következő, a 2015-ös The Book of Souls már komoly, elkötelezett teljesítmény volt, és bár meglepő, de a zenekar emelni tudta a tétet. Hiába hosszúak a progresszív szerkezetű, többtételes dalok (az utolsó három szerzemény, a Death of the Celts, a The Parchment, a Hell on Earth tízpercesek, a címadó felvétel nyolc és fél perces), a bonyolult kompozíciók ellenére is fenntartják a hallgató érdeklődését.

Számos tétel „aljában” hallható szintetizátor, ami az 1986-os Somewhere In Time-on még zavaró volt, de itt erősítette a produkció „nagyszabását”. A népi hangzású riffek néha megidézik a Jethro Tullt, de a folk-metál mintázatok sok más metálprodukcióval ellentétben egyáltalán nem kínosak.

Az Iron Maidenről még mindig a Puma cipő jut eszünkbe, és nem a kalucsni. A zenekar 2019 elején, a Legacy of the Beast-turné szünetében vette fel ezt az epikusan hömpölygő nagy metáltablót, amelyen a Days of Future Past a maga szerény négy percével némileg furcsán hat. A The Writing on the Wallban megidézik Dániel próféta könyvéből Belsazár lakomáját. Dickinson arról énekel, hogy egykor a birodalmunk dicsőséges volt, de most ennek vége, és hogy a holtak adták az időt, hogy éljünk, és most a mi időnk lejárt. Az Iron Maiden nem viccel, a Darkest Hourban megidézik Churchill híres 1940-es beszédét, és úgy aktualizálják, hogy az nem lesz rock and rollba oltott lírai publicisztika, a dal egy óriási metállátomás, ahogy a lemez legtöbb felvétele. Az Iron Maidennek valójában nem stratégiája volt, hanem hite, alázata és maximalizmusa.

Iron Maiden: Senjutsu

Warner, 6+4 szám, 40+42 perc