A zseni, akit kétszer veszítettünk el

Elhunyt Baksa-Soós János, képzőművész, az egykori Kex frontembere, akit idén ősszel másodszor veszítettünk el. Először 1971-ben, amikor elhagyta Magyarországot. Hiába ment el, mindig jelen volt, mint azok a körúti Caspar Hauserek, akiket egy időben több buliban is látni véltek. Ha jól sikerült egy-egy hábé, sokan úgy gondolták, hogy ott volt a Pauer Henrik, a Dixi, a Pajor, mert ők a jó buli hús-vér mértékegységei.

1969 és 1971 között Baksa volt az, aki megszentelte az éjszakát, megszentelte a magyar undergroundot, és megmutatta, hogy a rock and rollban nem a gitárokban van az elektromosság, hanem a gesztusokban.

És ezt 1971-ig a budapesti látnok, Baksa-Soós János tudta a legjobban. Szóval, egy idő után már nem volt ott a Kárpátiában, a Dáliában, az Ifiparkban, mégis erős maradt a jelenléte, ugyanis szükség volt rá, akkor is, amikor már az NSZK-ban harcolt a  darazsakkal, a tollas gyíkokkal, és más démonokkal. Hivatkozás lett, archetípus. A magyar nyilvánosság ennek ellenére 1971-től már nem vett tudomást róla, majd néhány év múlva, már hetvenes évek végén Földes László szólítgatta a szellemét, amikor a Hobo Blues Band eljátszotta a Kextől többek között a   Zöld-sárgát.

Mindig voltak olyanok, akik lelógtak az osztályképről, mert kitakarta őket egy faág, valakinek a könyöke, szóval ott is voltak, meg nem is. Végül az érettségi tablóra sem kerültek fel, mert idő előtt kibuktak, disszidáltak, hogy aztán mindig róla beszéljenek az osztálytalálkozókon, arról, akit nem vettek fel a jogra, orvosira, és már akkor sem őt látták, amikor a barna köpenyes igazgató helyettes a pajeszát, a fülét húzva huligánozta le a tanári előtt. A legendát látták, akinek volt bátorsága másképp létezni, míg a többinek maradt a vágyakozás, hogy jugón át mennek olaszba, ahol megtörténik velünk a szabadság, az erotikus mozi, a Martini és Adriano Celentano .

Mint a hangyák lejáratát, úgy néztek ők mindent, ami a felnőtt világ része volt, a hivatalokat, a hadkieg címerét, a tüdőszűrő fémszagú masináját a hazafias népfront irodájában, és nem voltak részei az egésznek. Ők maguk voltak az egész, nem volt szükségük másokra, a mások csak arra kellettek, hogy ha kell, csodálják őket. Baksa-Soós nem sokra értékelte a Kexet, annak idején ezt nyilatkozta a Fúzió Rádió Műhelynek:

Ez annyira már nem érdekes, mert ez egy gyerekzenekar volt.... A zene az egyáltalán nem volt jó. Inkább azt lehet mondani, hogy az akkori rockzenének volt egy speciális változata, amit mi gyerekmódra visszasugároztunk...

Annyiban volt gyermeki, hogy volt benne naivitás, hogy ezt itt és most meg lehet csinálni. Nem lehetett. Baksa volt az öntörvényű alkotó archetípusa, egyetlen kifeszített idegszál, némi hús és csont, muszáj volt rá figyelni, akkor is, ha valamit elrontott, mert a rontásokban is ott volt az ihlet. A mozdulatok, a fintorok is a dalok kiterjesztései voltak.

A Kexnek jó két éve volt, és kb. egy albumra való anyaga. Egyetlen kislemezük jelent meg (Elszállt egy hajó a szélben/Család) és négy számukat vette fel a rádió, de a lényeg valójában az a fehéren izzó valami volt, ami ott a színpadon született meg. Akkor ott bármi megtörténhetett. Ezt hívhatjuk performance-nak, a szabadság könnyű mámorának, de hívhatjuk előadó-művészetnek is. Abból, amit Baksa-Soós tudott, senki nem tudott volna ORI-vizsgát tenni. Baksa-Soós volt az őskép. Valamilyen formában hatott Molnár Gergely filmklubos, később zenés performance-aira, hatott Földes László Hobo habitusára, bizonyos fénytörésben hatott az 1980 körül létrejövő undergroundra is.

Ugyanebben a Fúzió Rádió Műhely adásában kérdezték meg tőle, hogy valójában miért ment el. Azt válaszolta, hogy „...egyszerűen érdekelt az élet. Én nem Magyarországról mentem el, nem így, hogy most elmegyek innen. Hanem egyszerűen érdekelt a világ, mint mikor a kisszobából átmész a nagyszobába.” Baksa-Soós János most ment át a nagyszobába, oda, ahol várja őt az igazi család, ahol illanó illatok szálltak föl az égbe.

(Borítókép: Mihály Debreczeni / Youtube)