Mintha Kozsó találkozna Lovasi Andrással

Ha valaki a Youtube-on hallgatja meg a Coldplay Music of the Spheres címűúj lemezét, előfordulhat, hogy kénytelen belenézi a Fly Dubai légitársaság hirdetésébe is, aminek ún. gumizenéje akár egy Coldplay-szám is lehetne. A Coldplay persze nem egy utasszállítókban gondolkodott, amikor szerényen a szférák zenéjét írta, hanem űrhajókban.

A Coldplay kilencedik lemeze karbonsemleges, kockázatmentes pop, zavaros koncepcióval, ami csak arra jó, hogy becsomagolja a Selena Gomezzel előadott évődést, és a K-popos koreai fiúzenekarral, a BTS-sel történt kollaborációt. Ezek olyanok, mintha a The Wallon dolgozó Pink Floyd 1979-ben a Comfortably Numbot az ABBÁ-val veszi fel, mert akkor éppen ők voltak, a legnépszerűbbek a planétán.

A Coldplay tehát szorgos munkával eljutott az önfeladásig, és elveszítette a maradék méltóságát is. Chris Martin leginkább egy trendi vőfélyre emlékeztet egy celeb esküvőről, akinek mindenkihez van egy kedves szava, és jobban sugárzik a boldogságtól és az emberiségben vetett bizalomtól, mint az örömapa és a megszeppent vőlegény együttvéve. Szóval, miért kellett ehhez a nettó pophoz olyan koncepciót rakni, mintha új lemezük minden dalát a Fibonacci-kódra írták volna?

A Music of the Spheres egy fiktív bolygórendszert bemutató konceptalbum, amelyben a bolygók és a műholdak is megfeleltethetőek a lemez egy-egy számának. Chris Martin énekes szerint a koncepciót a Star Wars univerzumában, a Mos Eisley kantinjában ügyködő fiktív zenekar ihlette. Nekünk inkább úgy tűnik, hogy valójában a Jedi visszatérből ismerős, a természettel harmóniában élő

Chris Martin a popzene Elon Muskja, aki régóta dédelgette az űr témájú lemez ötletét, azt, hogy egy naprendszert építsen hangjegyekből, világmentő víziókból. (Már a 2019-es Everyday Life album klipjeibe is elhelyeztek utalásokat, amelyek egy lehetséges pop-kulturális űr-projektre mutattak.) A doo-woppos és gospelles Everyday Life a zenekar legnagyobb bukásának bizonyult, az Egyesült Államokban tizedannyit adtak el belőle, mint elődjéből, az A Head Full of Dreamsből.

A Coldplay globális popra gyakorolt hatása, kulturális státusza miatt nem engedhette meg magának, hogy ne legyen No. 1. minden lehetséges felületen, ezért feláldozta a kreativitását, és mindenre hajlandó volt, csak hogy megőrizze vélt vezető pozícióit.

A lemez olyan, mintha az összes hangját a Spotify analitikák és algoritmusok szerint számították volna ki. Megnézték, kik a legértékesebb előadók a streaming szolgáltatónál, így találtak rá az Instragramon is elképesztően népszerű Selena Gomezre (Let Somebody Go) és a vérciki k-pop formációra, a BTS-re (My Universe).

Minden más, a disztópiák, a fiktív, saját nyelvekkel rendelkező bolygók, a közösségi média felületeken közzétett titokzatos koordináták, mind-mind csak az áramvonalas parasztvakítás részei. Hiába álmodott Chris Martin egy komplex univerzumot, a dolog mégis a dalokról szól, amelyek annak a Max Martinnak a munkái, akinek a portfóliójába olyan előadók tartoznak, mint Britney Spears, Backstreet Boys, 'N Sync, Ace of Base és Katy Perry. Egészen konkrétan ő írta Britney Spears Baby One More Time című dalát és a Bon Jovinak az It's My Life-ot. Az Everyday Life nosztalgikus, technicolor fényelésű, akusztikus világa után itt a zakatoló, agyzsibbasztó techno-color, aminek már messze nem a Radiohead és a U2 az ihlető forrása, hanem Weeknd, Avicii és a k-pop.

Ha a milliárdos streamelés a cél, akkor senki nem lehet finnyás, akkor jöhetnek a Humankind Katy Perryt is zavarba hozó sorai..."Csak emberek vagyunk, képesek vagyunk a kedvességre, ezért hívnak minket emberiségnek”. Az univerzumot kolonizáló világhódító ambíciók, és a naprendszer pop paramétereit auto-tune hangokkal leíró világ helyett érdemes lett volna arra figyelni, hogy a zenekar ne az idegen életformákkal keresse a kapcsolatot, hanem azokkal, akik egyszerűen csak szeretik a minőségi popzenét.

Coldplay: Music of the Spheres

Warner, 12 szám, 41 perc