A boldog vég csak egy hazugság, de a fele királysághoz elegendő

A skót Biffy Clyro szerint a rock and roll egy nagy mese, legalábbis erre utal a pár hete megjelent új lemezük címe, a The Myth of the Happily Ever After. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mítosza legalább akkora blöff, mint a „mindenkire szükségünk van” kezdetű felkonfok. A rock and rollban valójában azokra van szükség, akik előállítják a lemezeket, és azokra, akik megveszik azokat.

És hogy a pop mekkora blöff, azt semmi nem fejezi ki jobban, mint a Biffy Clyro név, ami valójában nem jelent semmit. A zenekar is sokat viccelődött vele, Biffy volt már XVII. századi finn focista, az első skót, aki az űrben járt, de egyszer még Bíró Lászlót, a golyóstoll feltalálóját is belekeverték, akinek a nevét egy részeg éjszaka annyira elírták, hogy Biffy Clyro lett belőle.

Még szerencse, hogy The Myth of the Happily Ever After nem tűnik blöffnek, sőt egy kimondottan jól sikerült album került be a pop nagy mesekönyvébe.

Így basztuk el a kezdetektől fogva

– üvölti mániákusan a Dumdum című nyitódalban Simon Neil énekes-gitáros. Szerencsére ez a prófécia nem a lemezre vonatkozik, mert azt nem cseszték el, olyannyira nem, hogy az életmű egyik legszebben csillogó darabja lett, tele karcos, feszes, kőkemény számokkal, azaz a zenekar visszatért a korai, nyersebb hangzásukhoz. Ugyanebben a dalban az ajtó előtt felhalmozódott testek apokaliptikus látványáról énekelnek, arról, hogy minden hamis, hogy nyomás alatt élünk, de mivel az igazság felzaklatna minket, nem is veszünk róla tudomást.

A tavaly publikált A Celebration of Endings után első blikkre úgy tűnhetett, hogy „túl gyorsan jött az új lemez”, és az artwork hasonlóságai miatt az is eszünkbe juthatna, hogy az új album egyszerűen csak kimaradt dalokat tartalmaz. Ez részint igaz is. Az NME-nek tavaly azt nyilatkozták, hogy 15 olyan daluk van, ami nem került fel az A Celebration of Endingsre, mégis: a The Myth of the Happily Ever After egy, a Covid-féle vesztegzár alatt megalkotott kreatív csúcspont, a kimaradt dalok jelenős átdolgozásával.

Bombasztikus, dühös, melodikus, kimondottan hatásvadász, váltásokkal teli himnuszok egymásutánja, olyan erőteljes dalokkal, mint a cinikus A Hunger In Your Haunt vagy az ezt követő Denier… Az album egy afféle tollba mondott katarzisgyakorlat, az elmúlt év Covidot is feldolgozó mentalitástörténete.

A Separate Missions részint Muse-t idéző sötét, szintipopos kísérlete pedig afféle ellenpontja lehet a lemez dicsőséges bevonulásra emlékeztető indításának.

De itt van a Haru Urara című Biffy-ballada, ami arról a japán versenylóról szól, ami mindig kikapott, de ettől csak lelkesebben futott, így aztán afféle kulturális mém lett belőle. Ez a motívum talán visszautalhat arra, hogy a zenekarnak csak a negyedik, Puzzle című 2007-es albumukkal sikerült az igazi áttörés.

Az új lemez változatos hangszerelésű dalok gyűjteménye, mégis egységes maradt a hangképe. Van itt üdítően harsány punkos attitűd, prog rockos nagyotmondás, stadion rockos „hatalmas” riffek, melodikus szintipop, mindez olyan precízen és figyelmesen összerakva, mintha egy hiánypótlásra visszaadott pályázatot szerettek volna rendbe tenni.

A trió dús, vastagon rétegzett rockjáról eszünkbe juthat a Muse is, de míg Matt Bellamy zenekara mögött a koncerteken tíz méter magas transzformer robotok lépegetnek, addig a Biffy Clyro emberarcú, jó ritmusban megizzadt félmeztelen fiúk gyülekezési helye.

Szóval míg a rock and rollt főleg a tánctermekre tervezték, addig a heroikus rockot stadionokra. A Biffy Clyrot olyan stadionokba ajánlják, ahol evangelizációkat is tartanak, hiszen a Krisztusra emlékeztető Simon Neil olyan, mint aki több ezer embert lakat jól a rock & roll hegyi beszéddel. Azt énekli a lemez utolsó dalában, a Slurpy, Slurpy, Sleep, Sleep címűben, hogy „ne vesztegesd az idődet, szeress mindenkit!”.

A The Myth of the Happily Ever Afterrel a Biffy Clyro nem vesztegette az idejét, és mára eljutott a mesebeli üveghegy csúcsára, és úgy néz ki, övék lett a 2021-es pop fele királysága.

Biffy Clyro: The Myth of the Happily Ever After

Warner: 11 szám, 42 perc