Dave Gahan sosem volt ennyire szomorú

Vannak, akik sosem elégedettek önmagukkal, hiába sikeresek, úgy érzik, nem az ő érdemük. Ez az imposztorszindróma, amelyet először 1978-ban írt le két pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes, de akkor még csak a nőkre vetítve. Pedig férfiak is érintettek, itt van például Dave Gahan, a Depeche Mode frontembere, aki Imposter címmel jelentette meg a Soulsaversszel közös új lemezét.

Persze a pop nem alanyi költészet, mégis mindenkinek eszébe juthat, hogy a Depeche Mode katalógusának nagy részét Martin Gore írta. Gahan érezhette azt is, hogy az egész Gore érdeme. Viszont az Imposter dalainak újragondolásában már az énekes is szügyig benne volt, és talán kijelenthetjük, hogy az album hangszerelési kvalitásait magasabban jegyezhetjük, mint bármelyik Depeche Mode-lemezt…

Persze igazságtalanok vagyunk, mert míg a zenekar agya valóban Martin Gore, de ő minden esetben betartja a játékszabályokat, azaz marad a Depeche Mode univerzumában, legfeljebb annak hangképeit tágítja, fogalmazza felül vagy mondja fel újra.

Ugyanakkor a tíz zenésszel kiálló Soulsavers sokkal több hangszert állított hadrendbe, mint a szintetizátorokra és a Martin Gore gitárjára építő Depeche Mode. Aki azt mondja, hogy az Imposter egy többszörösen terhelt lemez – hiszen nem elég, hogy szólóalbum, de még feldolgozáslemez is egyben –, azt meg kell nyugtassuk: valóban szólólemez, de Dave Gahan neve mellett ott a zenekaré is, szóval mégis csapatmunkáról, közösségi alkotásról van szó, annak ellenére hogy a végeredmény nagyon személyes. Bár feldolgozásokat tartalmaz, a dalok DNS-eiben ott vannak az eredeti szerzői szándékok, ugyanakkor Dave Gahan és a Soulsavers atomjaira szedte szét és rakta össze újra a felvételeket, így önálló entitások lettek.

A legtöbb dal olyan, mintha afféle popban gyökerező szimfónia lenne. Ott van például az album egyik magaslati pontja, Cat Power Metal Heart című melankolikus slágere. Ha Dave Gahan Budapestre hozná a produkciót, inkább a Müpát javasolnánk, ez a műsor inkább oda való, nem az Arénába, ahol egyébként 2003-ban már volt Dave Gahan-szólókoncert úgy cirka félházzal.

Az Imposter nem hasonlítható a lakossági Nouvelle Vague-albumokhoz, ahol az indie-pop slágereket rumbatökkel és két akusztikus gitárral képzelik el egy horvátországi hotel strandja mellett. Az Imposter remekül kivitelezett művészi gesztus, a dalokban ugyan más zenekarok, előadók történeteit halljuk, de Gahan úgy énekli el őket, hogy minden szám önálló entitás lesz. Aki ki van éhezve az új Depeche Mode-albumra – hiszen az utolsó DM-lemez, a Spirit 2017-ben jelent meg –, azt türelemre intjük. Az Imposter nyomokban sem tartalmaz Depeche Mode-ot, ez egy down tempós, akusztikus karakterű, finomra hangolt, mégis karcos és keserű világ. Ez Dave Gahan zenés tája, más, mint amikor a Depeche Mode énekeseként alapvetően Martin Gore univerzumát értelmezi, interpretálja. Egyrészt nagyobb hangterjedelemmel énekel, mint a Mode-dalokban, ugyanakkor kétségtelen az is, hogy a változatos és igazán kvalitásos hangszerelés ellenére is kissé egyanyagúnak találjuk az albumot. Azaz túl sok a rezignált hangvételű lassú felvétel, még az erőteljesen megszólaló, rockosabb The Desperate Kingdom Of Love című PJ Harvey-átirat is annyira enervált, hogy bizonyos gyógyszerek szedése mellett nem javasolt a hallgatása.

A lemez egyetlen igazi slágerét, a Pet Shop Boys Always On My Mindját (eredetileg Elvis Presley-dal) is sikerült annyira elszomorítania, hogy azt gondolhatjuk, hogy a sajtófotókon látható színházi függöny vörös színe helyett stílszerűbb lett volna a gyász fekete drapériáját megmutatni.

Akik azt gondolták, hogy a nemrég publikált Nothing Else Matters című Metallica-átirat után Dave Gahan a könnyű utat választja, azoknak csalódniuk kell. Gahan többek között James Carrt, Mark Lanegant, Elmore Jamest, Neil Youngot, Cat Powert, Gene Clarkot, Bob Dylant és Gwan McCrae-t hívta el a szeánszára.

Elmore James kőkemény bluesa, az I Held My Baby Last Night például közelebb áll Nick Cave, Blixa Bargeld és Mick Harvey világához, mint a zakatoló szintipophoz. Vagy ott van Rowland S. Howard A Shut Me Down című dalának újraírása, ami olyan lett, mintha egy képzeletbeli David Lynch-film soundtrackjét hallanánk. Dave Gahan a saját hangján, a saját jogán, tompa eufóriával énekli az Imposter dalait, amelyek annyira szomorúak, hogy ennek a búbánatnak jól állt Rick Rubin nagyon is vidámnak tűnő, legendás malibui Shangri-La stúdiója, ahol Johnny Cash is felénekelte a Depeche Mode-tól a Personal Jesust. Kis dolgokat kellett volna mondanom és tennem – énekli Gahan az Always On My Mindban. A kis dolgok – amilyenek jórészt a popipar feldolgozásai – néha egészen nagyot tudnak szólni.

Dave Gahan & Soulsavers:  Imposter

Warner,  12 szám, 47 perc