Megszűnt a gyásztávirat, itt van helyette valami más

A rock and roll egy ideig maga volt az életigenlés, de már 1959 februárja óta tudjuk, hogy a műfajnak nemcsak hősei, de hősi halottjai is lehetnek. Ekkor zuhant le Buddy Hollyval a fedélzeten a Fargóba tartó Beechcraft Bonanza gép.

Azóta számos előadó tematizálta a halált, a karambolt és a betegségeket, a Mastodon például a 2017-es Emperor of Sand című albumán a rák metaforáit konvertálta a metálba, de az új, napokban megjelent dupla lemezük, a Hushed and Grim is egy zenés gyásztávirat, tisztelgés egykori menedzserük, Nick John előtt, aki 2018-ban hasnyálmirigyrákban hunyt el.

Volt idő, amikor a metál hősei pusztán ihletért olvasták el Borges Képzelt lények könyve című munkáját, és ahogy a diszkónak is megvolt a maga történelmi kifestője (lásd csak a Neotonnak is volt Marathonja, Santa Mariája és a Don Quijotéja), úgy a metál is sokszor öncélúan fogott zenés ördögűzésbe. De persze vannak olyan, a metálból táplálkozó előadók, akik allegóriákat, szimbólumokat kerestek ahhoz, hogy leírják a gyógyíthatatlan betegségeket és a traumákat.

A Mastodon Hushed and Grim című dupla albuma ilyen vállalás, egy masszív, mégis cizellált, a sludge metált a prog rockkal és részint a goth rockkal is közös nevezőre hozó lemez. A zenekart már egy jó ideje körülöleli a gyász, a Crack The Skye (2009) megidézte a dobosuk, Brann Dailor húgának halálát, míg a The Hunter (2011) a gitáros Brent Hinds bátyja előtt tisztelgett, míg az Emperor Of Sand (2017) a basszusgitáros Troy Sanders feleségének rákbetegségével folytatott harcáról szólt.

Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon jó dolgok nem is történtek a fiúkkal, és ők kapásból azt válaszolhatják, hogy de. Ott van a metál, ami megtörtént velük, felépíthettek egy mitologikus rockdisztópiát, leadlinerei a legnagyobb metálfesztiváloknak.

Az új album borítóján látható világfa egy olyan „hely”, ahová hazatér a halott emberek lelke, és míg a fának évgyűrűi vannak, addig a Hushed And Grim lemeznek barázdái. Az album olyan hosszú, mint egy gyászszertartás és a részvétnyilvánítás együtt, az egész megidézi a Pink Floydot, a Genesist, a Led Zeppelint, de ezek csak finom felvillanások, végig megmarad az album Mastodon-identitása, a diadalmas, fémes izzása.

A sűrű, mellbevágóan kegyetlen, mégis kimondottan érzékeny zene úgy tudja megidézi a goth rockot, hogy nincs benne a műfaj közhelyes hangképe és a jellegadó harmóniái. Finoman kiporcióztak itt mindent, és amikor hirtelen felkapod a fejed, mert mintha hallanál valamit a Pink Floyd Wish You Were Here-jéből, már rég más tájat mutat ez a meditatív, lebegő, mégis fajsúlyos világ.

Skeleton of Splendor orgonája megidézi Richard Wright orgonajátékát, de ez csak egy afféle easter egg, valójában még ehhez hasonló dalt sem írt a Pink Floyd. Azt mondta Brent Hinds, a zenekar gitárosa a Kerrang! magazinnak: amikor zenét írsz valakiről, aki már elhunyt, az élővé teszi őt. Igen, az album egy elkeseredett feltámasztási kísérlet, vágy a csodára, és pont a lehetetlenségében rejlik a heroikus szépsége.

A fiúk mindig ügyesen kijönnek a kanyargós, lebegő témákból, az áramlást idéző szólók is úgy vannak felépítve, mintha egyfajta mesterterv részei lennének, szóval a másfél órás nagy szabás ellenére sincs a lemezen egyetlen öncélú hang, egyetlen magamutogató gesztus sem.

Az album a mollosan lebegő Pain With An Anchor című nyitódaltól a Gigantium című zárófelvétel utolsó hangjáig élvezhető. Olyan kreatívan idézik meg az ősi világok hipnotikus zenéit, a gótikus és reneszánsz univerzumot, hogy közben nincsenek nagy kilengéseik, mindig tudod, hogy Mastodont hallgatsz. Míg a Toolnál néha azt érzed, hogy itt-ott inkább efféle szemfényvesztés a dolog, a Mastodon esetében nincsenek kétségeink, hogy itt minden mélyen megélt. Még a Pink Floydot idéző effektek is komplett világgá állnak össze a dalokban, melyek olyan egymásba kapcsolódó motivikus hálózatot alkotnak, ami a Mastodont a műfaj legnagyobbjává teszi.

A Hushed and Grim egy kegytárgy, a metál házi oltárunk része, olyan prog rock impulzusokkal, amelyek sosem viszik be a hallgatót az erdőbe, és hát minek is tennék, amikor a félelmeink amúgy sem kívül, hanem belül vannak.

Mastodon: Hushed and Grim

Warner, 86 perc, 15 szám