Van-e értelme szex előtt az altatódaloknak?

Ha a macskáknak száz életük van, és a kutyáknak száz haláluk, akkor más házi kedvencek, például a popsztárok, legalább egyszer feltámadhatnak. Lana Del Rey nem akar meghalni, csak a dalaiban, az életben egymás után adja ki a lemezeit, idén már a második sorlemeze jelent meg. A Blue Banisters című zenés önéletrajzában a legnagyobb poén az, hogy az album cover fotóján látható két németjuhász kutyát Texnek és Mexnek hívják.

A két eb nemcsak a címlapon szerepel, de a realista költészet jegyében Lana Del Rey a címadó dalban is megidézi őket, viszont ennél is fontosabb, hogy ugyanebben a szerzeményben a művésznő megosztja a tapasztalatát is, mely szerint nem lehetsz egyszerre múzsa és boldog is.

Szerencsére nem éri be azzal, hogy a szemét pasik múzsája legyen, inkább ő zenésíti meg a szakításait. Persze, az úgynevezett boldogságot még Hollywood környékén sem adnak ingyen, sőt pont ott kell igazán nagy árat fizetnie érte. Részben erről is szól a Blue Banisters, ami mindössze hét hónappal követi az Over the Country Club című sorlemezt, ami manapság szokatlan gesztus, főleg az olyan zenekarokra volt jellemző, mint a Beatles.

Szóval bizonyára sokan keresik majd az idei két lemez között a kapcsolatot, arra gyanakodva, hogy egyszerűen túl sok dalt rögzített a művésznő, és csak kettéválasztotta azokat, mint Mózes a Vörös-tengert.

Nos, nem sok a kapcsolat a két album között, hacsak az nem, hogy alapvetően a Blue Banisters is pont olyan fáradt, mint a sokéves átlag, ugyanazt a szenvelgő, zümmögő hangot halljuk, mint amit már megszoktunk az elmúlt évtizedben. Mintha egy légy duruzsolna, amikor nem tud előbújni a függöny ráncai mögül. A lemez olyan, mint egy hiperrealista festmény, Lana Del Rey mindent életszerűen dokumentál a dalaiban.

A Blue Banisters egy zongora komponált Facebook idővonal, ahol családi képeket látunk, születésnapi tortákat, kapirgáló csirkéket, John Deere traktorokat, a Los Angelest nyaldosó erdőtüzeket, testvéreket, rokonokat, barátnőket. Minden annyira privát, hogy éppenséggel zavarhatná is a hallgatót, ha nem pont ez a bizalmi nexus lenne az album kulcsa.

Szóval, eddig Lana dalaira a vintage világ, apu ifjúságának polaroid hatású képei voltak jellemzőek, most viszont nem a famme falale-okról, az archetipikus rosszfiúkról akar mesélni, hanem saját magáról.

Megírom a saját történetemet, és senki más nem mesélheti el, csak én

– tweetelte áprilisban. Zavarba ejtő a személyessége, a sebezhetősége, a kitárulkozása, például, amikor az albumot lezáró, elragadtatott dalban, a Sweet Carolinában a húgát és újszülött unokahúgát idéz meg:

Mindig itt leszek

Közelebb hozzád, mint a következő lélegzeted, kedvesem.

Persze, van helye a személyességnek, még akkor is, ha elsőre azt gondolnánk, hogy ez inkább hangozzék el egy keresztelőn, ahol örömittasan felvakkant Tex és Mex, de nekünk ehhez mi közünk... Vagy lehet, hogy egy hétvégi családállítási tanfolyamon kéne elmondania az apahiány okozta traumáit, és nem a nyitó, TextBook című számban. (You've got a Thunderbird/ My daddy had one too). A méltóságteljesen hömpölygő zongoraballadákkal teli Blue Banisters egy zenés önismereti mesterkurzus, és afféle sorvezető is arról, hogy Lana Del Rey mit gondol valójában bizonyos közéleti kérdésekről. A lemez legnagyobb problémája az, hogy nincs valódi fókusza, nincsenek olyan magaslati pontjai, amelyekhez odarendelhetnénk a legtöbb dalt.

Egyetlen sláger-szerű felvétel az Arcadia, amely méltó a közel tíz évvel ezelőtti Born To Die-hoz, ahhoz a lemezhez, amely nélkül nincs Lana-kultusz, amely 2010-es évek valóban egyik legfontosabb zsáneralbuma. A művésznő azóta is ebből a mítoszból él, minden sorlemeze egy esély, hogy megismétlődik a csoda, de valójában már senki nem várja a második eljövetelt, mindenki beéri azzal, hogy képzeletben napfürdőzik egyet a technicolor fényelésű kaliforniai augusztusban, megidézve a soha vissza nem térő régi nyarakat, ahol a stars and stripes zászlót idéző törölközőn majszolják a Häagen Dazs fagyit, azután hogy felszívtak egy csík kokót. A lemez annyira belassult, hogy még a The Last Shadow Puppets tagjaival összehozott Dealer és Thunder is olyan lassan vánszorognak, hogy mire véget érnek, lebarnulunk ezen a képzeletbeli törölközőn.

Az album legizgalmasabb felvillanása Ennio Morricone A Jó, a Rossz és a Csúf filmzenéjének egyik motívumát szövi össze kemény gépi ütemekkel. A lemez tanulsága, hogy a melankóliának ezer árnyalata van, valahogy úgy, ahogy a Jó, a Rossz és a Csúfban mondja a Jó:

Minden pisztolynak megvan a maga hangja.

Lana Del Ray: Blue Banisters

Universal, 62 perc, 15 szám