A legó, amit csak a nyál tart össze

Mivel legutóbb 2015-ben, tehát hat éve jelent meg a Wellhello lemez, akár szenzáció is lehetne az, hogy Diaz és Fluor Tomi duójának itt a második eljövetele, de mivel nekik sem fontos a lemezformátum, csak az, hogy legyen elég málna a Budapest parkos bulik és a nyári fesztiválok után, így ez csak annyira közéleti hír, mint a körúti villanyoszlopon a felhívás: elveszett egy kismacska.

A Wellhello új lemezén a legizgalmasabb pont a Kismacska című számban hallható nyávogás, ugyanis a zenekarnak semmi közlendője nem volt a világról, csak az, hogy gyere vissza baby, szeretlek, buli van, és rozéfröccs és a dupla vodka szódával. A piák tematizálása anno még jól állt Charlie-nak, de az, hogy Fluor csak annyit tud mondani a világról, hogy bulika, olyan kevés, mint amikor csak egy havi kauciót tudsz virítani, amikor albit keresel a Késmárk utcai Aldi közelében, ahol majd melózni fogsz.

A Wellhello semmit mondásáról eszünkbe juthat az M7-es, az Universal, és a Volán együttesek, vagy bármelyik formáció a Hiltonból, akik 1975-ben lekísérték Koós Jánost és Harangozó Terit az ún. vegyes műsorokban. Diaz mint valami kelet-európai Rick Astley fájdalmasan felmondja a refrént, valójában ő a vokálos csaj.

Át is tekeri az ember a Youtube-on, és várja, hogy legalább egy poén legyen egy számban, de a lemezből leginkább a jó vaker hiányzik. Helyette ott vannak a közepes színvonalú lírák, amit a Proton és a Rákóczi kiadó is visszaadott volna 1990 körül, ha valamelyik énekesnőjüknek dalszövegekre lett volna szüksége. Mert mit kezdjünk egy lemezzel, aminek ez a felütése:

Csak forogjunk körbe

A szemed most csukd be

Szédüljünk, álmodjunk össze!

Flournak jól, állna a társadalomkritikus hangütés, az újgazdag életmód kifigurázása, de bizonyára a telepi lányok jobban sztrímelik a mai táncdalgiccseket, mint a társadalmi kommenteteket, ráadásul Diazzal ez nem is működne, hiszen ő inkább az összetört szívű hősszerelmes zsánert hozza. Ha a Nem számít a pénz című újgazdag kivagyiságot megéneklő szám kritikus tónusát építik tovább, vagy a saját generációjának kritikáját rajzolták volna meg, érdekes lehetett volna a produkció, de valójában nincs felrakva a karakter, ez egy se ilyen, se olyan lemez, inkább csak a partizunk, veretünk, csapatunk megy, ami akkor is uncsi lenne, ha igazán jól, csinálnák.

De a legnépszerűbb hangmintákra emlékeztető, semmitmondó zenét azért is nehéz lenne értékelni, mert olyanok, mintha csak szabadon felhasználható alapokat toltak volna a vaker alá. Ha az EFOTT-on rendeznének versenyt, hogy néhány témából találd ki, hogy az most Punnany, Halott Pénz vagy Wellhello, lenne némi zavarodottság. Az egész olyan, mint egy fesztiválon a partydekor. Mindegy, hogy colorparty, zászlóparty, fényfestés vagy éppen egy Wellhello-koncert megy, mert a lényeg, hogy bulivan, és hogy van VIP-passunk, mert a Wellhello egyik roadjával együtt jártunk OKJ-s képzésre.

Soha ilyen mélyen nem volt a magyar popzene, azaz soha nem fordult elő olyan, hogy a leginkább meghatározó három vezető „új” zenekar (Punnany Massif, a Halott Pénz és a Wellhello) nem szó semmiről, gyakorlatilag a szövegeik csak arra valók, hogy segítsenek strukturálni a dalokat. Ilyen lehetett a „sajtból van a Hold” időszaka az Illés feloszlása után, de azért akkor is jó lemezekkel állt elő az Omega, az LGT, a Syrius, a Mini, most pedig olyan előadók adják el a nyári alter zsánerű fesztiválokat, akik állítólag rapperek, de hozzájuk képest az Animal Cannibals is Velvet Underground.

Szóval, nem áll össze a két kicsi Legó. Arról nem beszélve, hogy a Wellhello esetében megy ez az adáson kívüli közéleti jófejeskedés, de egy hiphopra alapozó csapat pont a dalaiban semmit nem vállal fel ebből, csak megy ez az önsajnáltató ragrímes kántálás:

Nem akarok többé

Egyedül járni a sötét utcán

Én nem akarok többé

Agyalni azon, ami elmúlt már

Nekem mindenki mondta, hogy vigyázzak

Aki várta, hogy hibázzak

Én lettem az, aki elromlott

Te meg, aki ettől nem boldog (áhh)

Tényleg ezt akarjuk?

Mi a célunk, merre tartunk?

A kapcsolatunk, elfutott nyár

Hogyan is állunk, nem tudom már

Én soha nem tettem volna semmit azért, hogy neked ártsak

Én akartam hinni bennünk...

A Wellhellót hallgatva nagyon úgy néz ki, hogy nem a töményezés készíti ki a hallgatót egy balatonfüredi luxusvilla teraszán, a negyven fokos kánikulában, hanem csak simán belefullad a nyáltengerbe.

Wellhello: SSSS!

Supermanagement, 15 szám