A nagy szerelemben minden lassú, mint a csiga

És most itt a Valentine című második albuma, amire már a húsz pluszosok is úgy tekintenek, mint a lányra, aki megmutatta, hogy a sebezhetőség felvállalása ugyanolyan menő lehet a TikTokon, mintha Pokémonná plasztikázod magad.

Lindsey Jordannak már 17 éves korában megjelent az első EP-je, majd egy év múlva a debütáló albuma, szóval nem lehet azt mondani, hogy valamiről lemaradt volna. Azon persze éppenséggel meglepődhetnénk, hogy a nem különösebben jelentős helyen, Ellicott Cityben felnőtt Lindsey Jordan egyszer csak a semmiből már kamaszlányként befut, de hát miért csodálkoznánk bármin is azok után, hogy a koreai fiúzenekarok nagyobb sztárok az Egyesült Államokban, mint amekkora valaha a Backstreet Boys volt.

Semmi nem utalt arra, hogy valami történni fog Lindsey Jordan családjában, a fehérneműüzletet vezető anyuka és a tankönyvkiadóban dolgozó apa nyilván nem sejtette, hogy az Avril Lavigne-rajongó kislányuk nemzedéki kikiáltó és a leszbikus szubkultúra egyik ikonja lesz. Magáról Ellicott Cityről sem tudtak nagyon még az Államokban sem, csak azok, akik szeretik John Waters filmjeit. Waters ugyanis az itt található Elvarázsolt erdő vidámparkban forgatta a Cry-Baby néhány jelenetét. És azt is jórészt csak az NSA HR-osztályán tudták, hogy innen származik Edward Snowden.

De ahogy lenni szokott, az előétel meghozza az étvágyat, és a kis Lindsey már tizenkét éves korától saját dalokat írt, majd ezekkel fel is lépett a közeli kávézókban és éttermekben, hogy aztán még csitri gimnazistaként tizenöt lemezkiadó ajánlatából válassza ki a legjobbat. Végül a Matador ajánlatát fogadta el, Snail Mail néven meg is jelent 2018-ban a Lush című első lemeze, és mindenki dédelgetett kedvence lett.

A számos szaklap év lemezei listájára is felkerülő Valentine az első albumhoz képest dúsabb, rétegzettebb hangzással állt elő. A takarékos lo-fi hangzás után most vonósok és harsány szintetizátorok teszik simábbá, könnyedebbé a hangképet, ugyanakkor nem kell megijedni, Lindsey Jordan csak a dalait adta el, a lelkét nem. Nem nehéz felismerni Fiona Apple önmarcangoló attitűdjét, Sufjan Stevens szikár, mégis érzelmekkel teli dalait sem, és persze a Lush világa is visszaköszön a Valentine világában.

A szerelem stációit, az érzelmek virágvasárnapjától a szerető keresztre feszítésig dokumentáló Lindsey Jordan nem kíméli sem magát, sem a partnereit. A Valentine melodramatikus hősnője ugyanolyan sebezhető és kiszolgáltatott, mint a Lush tinédzsere, de Jordan hangja ezúttal erőteljesebb, magabiztosabb, ügyesebben játszik a hangszínével is, jól állnak neki az éles hangulatváltások.

Vitorlázhatunk az óceán kékjén,

vagy csak feküdjünk le?

– teszi fel a kérdést a Light Blue című dalában.

Sorra veszi a függőségeit, legyen az társfüggőség vagy alkoholproblémái, de képet kapunk a nyers szomorúságáról és szuicid hajlamáról is. Ugyanakkor tele van dühvel, másokkal szembeni indulatokkal, a címadó dalban arról énekel, hogy

most már nem tudlak gyűlölni,

tönkretettem magam neked.

Lindsey Jordan a Valentine elvágyódó dalai nagy részét gyerekkori szobájában írta, és most tessék, szeptember óta már New Yorkban él. Minden összejött neki, csak a szerelem nem. „Szóval miért akarsz kitörölni engem, drága Valentine?” – teszi fel a kérdést némileg fenyegetőzve is. Persze nem kell őt kitörölni, sőt mindenki akkor jár a legjobban, ha követi őt a közösségi oldalakon és „az óceán kékjén”.

Snail Mail: Valentine

Matador, 10 szám, 31 perc