Ha ledobják az atomot, motorral menekülj!

A motorosokra számos veszély leselkedik, itt egy sunyi olajfolt, ott egy alattomos kátyú, és bizony már kész is a baj. És akkor nem beszéltünk még a motoros háta mögött felrobbanó atombombáról, amit oly' érzékletesen jelenít meg a kanadai Billy Talent új, Crisis Of Faith című albumának borítóján. Hogy tetézzük a bajt, nemcsak a motorosok vannak kitéve krízisnek, atombombának, szellemi kátyúknak és a közélet olajfoltjainak, hanem persze az egyszeri lemezhallgatók is.

A Billy Talent nem ismeretlen Magyarországon, felléptek már a Szigeten, a Volton, a Budapest Parkban is, és persze, valójában a kanadai csapat elsősorban koncertzenekar. Nem a lemezstúdiók varázslói, de ez nem jelenti azt, hogy az új albumukat ne hallgathatnánk meg otthon.

Pont a megfelelő aláfestő zenéje lenne az olyan ún. headline hírnek, mint amilyen mondjuk a közelgő apokalipszis. Szóval, lemezen is jól szólnak, a dalok egy része is hozza a köpködős punk-rock tekerést, és akkor mi baj lehet a már említett világvégén kívül? De várjuk ki a végét!

A zenekar nem kapkodta el a dolgot, hat éve, 2016-ban jelent meg a legutóbbi Afraid Of Heights című lemezük, arról nem beszélve, hogy a közel harminc éves csapatnak a Crisis Of Faith csak a hatodik albuma (az 1999-es Watoosh! című albumukat még Pezz néven adták ki), szóval,nagy átlagban ötévente rukkolnak elő új lemezzel, ami inkább a hobbizenekarok tempója. Szóval, eddig a punkhoz három akkord kellett, és most úgy tűnik, már dalokra sincs szükség.

Az album egyik legnagyobb meglepetése, a Forgiveness I + II, ami nem is meglepetés, hiszen már két éve ismert, az viszont mindenképpen zavarba ejtő, hogy a másfél perces punk-rock tekerésekhez képest a kéttételes dal afféle prog-rock űrodüsszeia, amiben visszaköszönnek a Muse elekro-rockos klisséi is, ráadásul szaxofonszólót is hallunk, ami a punkra egyáltalán nem jellemző.

Mivel a Ben Kowalewicz énekesnek jellegzetes, némiképp „emós” karakterű hangja van, így aztán a groove-os, néhol meglepő módon a klasszikus punkra (például a a GBH-re) is emlékeztető riffelések ellenére is megmarad az album rádióbarát punk-rocknak. Persze, az ambiciózus felvezetés után további meglepetéseket várnánk, de aztán minden visszatér a zenekar megszokott melodikus, de feszes rockjához. A stratégia innen nem más, mint a hadászatból jól ismert, menetből elfoglalni módszer, azaz a gyors lerohanás. Ez részben működik is, hiszen a Reckless Paradise című tüzérségi előkészítés után itt az imponálóan lendületes Judged is,ami egy afféle társadalmi vádirat:

Ne veszítsd el a hangod... Még mindig úgy teszel, mintha ez lenne a szabadok földje.

Persze, bizonyára vannak, akik az Offspringet, a Green Dayt és a The Weezert is kihallják a lemezből, és az is beszédes, hogy Justn Bieber a rajongójuk, ugyanakkor, Billy Talent még mindig hitelesebben szól, mint az amcsi pop-punk előadók nagy része.

A tracklista közel felében ott a himnikus erő, a slágerérzékenység, és a hatásos riffelés, ugyanakkor érthetetlen, hogy miért ültetik le az albumot olyan középtempós dalokkal, mint I Beg To Differ (This Will Get Better) vagy The Wolf és az End of Me, és hasonlóan rádióbarát, már-már musical-szerű a Hanging Out with All the Wrong People is. Mintha azok, akiknek egykoron robbanós cukorka bizsergett szájpadlásukon, megpróbálnák elmagyarázni a punk lényegét azoknak, akik már gyerekkorukban megnyalták a nagyi sütőrumját. A For You-t pedig Avril Lavigne-nek is írhatták volna. Van némi bizonytalankodás, hogy milyen irányban is mozduljon el a csapat, hogy a régi rajongókat szólítsák meg, vagy a tiniket.

A Crisis Of Faith eklektikus album, kissé unalmas végeredménnyel, így aztán akik most ismerkednek a zenekarral, azoknak inkább az első két albumot ajánljuk. A Crisis Of Faith a címben megidézett hitbéli válságok kezelésére nem alkalmas. A fiúk ezúttal sem dobták le a punk-rock atombombáját, nem hallottuk a detonációt, helyette csak azt éreztük, mintha robbanós cukorka bizseregne a szájpadlásunkon.

Billy Talent: Crisis Of Faith

Warner, 10 szám, 38 perc