Duran Duran, avagy a szépfiúk szépen öregedtek

A Future Past című új Duran Duran-album borítóján Daisuke Yokota japán fotós eredetileg fekete-fehér képeinek egymásba játszása látható. A piros alak mozdulatlan, míg a zöld szalad. Valahogy ezt fejez ki a Future Past is, és a Duran Duran karrierje is, hogy itt van a nyolcvanas évek tinibálvány zenekara, akik megélhetnének a múltjukból, multiplatina albumaik jogdíjaiból, de ők sosem oszlottak fel, talán azért sem, hogy bebizonyítsák: ők a popkultúra egyik leginkább félreértett zenekara.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a Duran Duran megfodrászolt, halál elegáns szépfiúk gyülekezési helye, és hogy a zenekar egyenlő a luxi látványklipekkel, amelyekben minden nő minimum Bond-girl volt, és minden férfi a szerelem titkos ügynöke.

Sokak szerint a Duran Duran elhozta a diszkók arisztokratizmusát a Limara illatú kisvárosi lánykollégiumokba, ahová Simon Le Bont szerették volna meghívni, de végül Kiki jött az Első Emeletből, egy vajszínű Lada Samarával, és talán neki is elhitték a textilipari szakközepes csajok, hogy az élet egy végtelenített videoklip lesz, olyan, mint a Rio, a Rexlex vagy a Csakazértis szerelem.

Nos, a Duran Duran valóban helyes fiúkból állt, akiknek legalább olyan jól állt egy hófehér vitorlás luxusjacht, mint a videós LED-fal, és talán kicsit jobban rájátszottak az eleganciára, a popburzsoázia diszkrét bájára, fancyérzésre, mint a sokéves átlag, de ez korhangulat is volt, Bowie és Brian Ferry mellett az újhullámos szcéna nagyon elkapta a nyolcvanas évek neonfényű, dekadens modernizmusát.

Egyet előre, egyet hátra

A Duran Duran prémium new wave zenekar volt, akik valamiért úgy gondolták, hogy a videoklip legalább olyan fontos médium számukra, mint a luxusmagazinok címlapjai.

Beszédes ugyanakkor az is, hogy a Future Past vendéglistáján olyan előadókat találunk, mint a David Bowie-val és a Nine Inch Nailsszel is dolgozó Mike Garsont, valamint Graham Coxont, a Blur gitárosát, de hogy egyensúly legyen az energetikai térben, két dalban Giorgio Moroder, az eurodiszkó főpapja vállalta a produceri feladatokat.

Úgy lépett egyet előre és egyet hátra a zenekar, hogy megidézte a Hungry Like the Wolfot, a The Reflexet és az Ordinary Worldöt, ugyanakkor a Future Past egy intelligens, érzékeny, a nyolcvanas évek Duran Duran hangképét újrahasznosító modern album lett, amely olyan áramvonalas és testre szabott, mint egy milánói szabó készítette esküvői öltöny.

Egyébként a legutóbbi, szintén kreatív energiákkal teli 2015-ös Paper Gods című albumukon is komoly vendégjárás volt, játszott rajta például a Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante és Nile Rodgers is.

Nagyvonalú líra

A nyitó felvétel, az egzaltált Invisible megidézi a Rio new wave-es diszkó infernóját, de nem másolja azt, hanem utal rá, ami óriási különbség. Az All of You-ban pedig Graham Coxon tüskés gitárjai szépen balanszírozzák a bohém diszkódrámát, viszont az album bomba slágere, a retro-futurista, részben Bowie-t, de főleg a korai Duran Durant idéző Anniversary az idén 40 éves Riót ünnepli.

A zenekar 15. nagylemezén pont azok a legjobb felvételek, amelyek nem akarnak elhajolni a funk hatású szinti-pop fesztiválos örökség elől, hanem bátran felülfogalmazzák azt, ahogy tették például a címadó Future Past nagyvonalú lírájukban.

Talán vannak, akik azt hiszik, hogy a Covid ihlette az album melankolikus, érzelmi válságokat megfogalmazó szövegeit, de ezek nagy része már készen volt a járvány első hulláma előtt. A Future Past kiváló ízléssel megalkotott kortárs prémium popalbum, amely jócskán merített a zenekar effektarzenáljából, mégis a 2020-as évek jutnak eszünkbe, nem pedig a Rio coverén látható Patrick Nagel-féle emblematikus nőalak, akiről Nick Rhodes egyszer szerényen azt mondta, hogy a hölgy a nyolcvanas évek Mona Lisája.

Lefegyverző a lemez fölényes profizmusa, John Taylor kihívóan érzéki, funkys basszusjátéka, Roger Taylor precíz dobolása, de ott vannak Nick Rhodes szárnyaló billentyűs futamai, Le Bon karakteres, védjegyértékű énektémái. A Nothing Lessben Le Bon arról énekel: vajon kőbe vagyunk-e vésve, vagy csak homokra rajzolt vonalak lennénk? Nos, inkább az előbbi. És hogy ezt el is tudjuk olvasni, a feliratok fölött halvány rózsaszín neon serceg.

Duran Duran: Future Past

BMG, 51 perc, 12 szám