Zombik és drogfüggők egy száguldó vonaton

Rejtő szerint az élet nehéz, de azért meghalni sem olyan könnyű, és ez igaz Ozzy Osbourne-ra is, aki mindent elkövetett azért, hogy ne ágyban és párnák között haljon meg, hanem mondjuk a backstage-ben egy leharapott denevérrel a szájában.

Ozzy azonban nemcsak a kisállatok sérelmére elkövetett bűnökben jeleskedett, de megmutatta azt is, hogy a világot nemcsak képletekkel, számsorokkal lehet leírni, hanem dörgedelmes riffekkel is. Ezekből nincs hiány Ozzy No More Tears című, harminc évvel ezelőtt megjelent albumán, amely a Blizzard Of Ozz, a Diary of a Madman mellett szólópályafutása legjobb munkája.

A harmincéves jubileumra megjelent egy úgynevezett picture disc formátum is, amely hagyományos vinyllemez, csak a korongra ráfotózták Ozzy hívogató arcképét. Olyan az egész, mint egy szülinapi torta, csak nem Thomast, a gőzmozdonyt láthatjuk, hanem Ozzy bácsit, aki a paparazzifotókon már úgy néz ki, mint a gyomorrontásos Billie Eilish.

A No More Tears a lehető legrosszabbkor jelent meg, akkor, amikor a grunge éppen berúgta az ajtót, ráadásul azon a napon, amikor a Guns N’ Roses publikálta a Use Your Illusiont, amely aztán hétszeres platina lett. Persze a Mama, I’m Coming Home is van akkora ballada, mint a Guns Don’t Cryja, de nem érdemes párhuzamokat keresnünk, Ozzy és a Guns lemezei is másképpen lettek a kilencvenes évek etalonjai.

Hozott négy számot

Osbourne albuma „csak” négyszeres platina, de az sem mindegy, hogy valaki a pályája elején van, vagy éppen elkezdte a harmadvirágzását. Igen, Ozzy, amellett hogy a Black Sabbathtal volt szíves feltalálni a heavy metalt akkor, amikor már a hard rock is éppen elég nagy látványosság volt. 1980-ban a Blizzard Of Ozz című első szólólemezével pedig a nyolcvanas évek metal soundját írta körül a gitárzseni Randy Rhoadsszal, majd 1991-ben, amikor a Nirvana, a Pearl Jam, a Metallica és a Guns N’ Roses vitt szinte mindent, a negyvenpluszos Ozzy bejelentkezett a kilencvenes évek első ligájába is.

Ekkor már két évtizede volt a csúcson, el is fáradt, de mindig tudta, hogy ha fiatal hangszeres géniuszokkal veszi körül magát, az olyan fiatalon tartja, mint egy húszéves szerető. A No More Tearsen a csodagitáros Zakk Wylde zenél, és a whiskyn és basszusgitáron játszó Motörhead-főnök, Lemmy Kilmister is hozott négy számot.

A lemez kimondottan modern hangzású. A Wylde ihletett és erőteljes riffjeire, szólóira és Ozzy karakteres énekére épülő album minden ízében előremutató, a maga kategóriájában progresszív, ráadásul tele van slágerekkel is. A Grammy-díjas I Don’t Want to Change the World például a kétezres évek Tankcsapdájára is hatott, ugyanakkor a bibircsókos Lemmy szintén társszerzője a Top 40-es Mama, I’m Coming Home-nak, amely a rocktörténet egyik legnagyobb balladája.

Van benne rejtvény is

A Desire is klasszikus modern metalszerzemény, slágeres refrénnel, amelyben ott van a glam-rock ficsúrossága is. A dal mintegy előkészíti a lemez csúcspontját, a címadó No More Tearst. A dal orgonaszólama szintén glammes, ugyanakkor a hipnotikus basszus motívuma, széttekert gitársoundja és „hatalmas refrénje” miatt mégis a kilencvenes évek emblematikus rockszáma lett.

De ott van még a Hellraieser (szintén Lemmy-szerzemény), amely olyan jól sikerült, hogy a Motörhead is feljátszotta egy év múlva a 1992-es March ör Die című albumukra, és akkor még nem beszéltünk a Zombie Stomp kétperces, törzsi ritmusokat idéző monumentális intrójáról.

És a végén egy rejtvényt is kapunk. Mire utal az A.V.H. című dal rövidítése? A cím valószínűleg csak annyit jelent, hogy Aston Villa Highway, ami tisztelgés Ozzy kedvenc focicsapata előtt, ugyanakkor vannak, akik szerint Alcohol, Valium, Hashish a megoldás kulcsa. Szerintünk Ozzy nem a drogoknak szurkolt, hanem az Aston Villának, annak ellenére hogy azt énekli: vannak szabályok, amelyeket meg kell szegnie, és hogy egy vonaton utazik, amelyet nem tud irányítani. Egy azonban biztos: mi csak jól járunk azzal, ha elüt a No More Tears vonata.

Ozzy Osbourne: No More Tears

Sony, 11 szám, 57 perc