A zaj, ami elől nem lehet elmenekülni

’’Az In/Out/In című, alapvetően instrumentális felvételeket tartalmazó új Sonic Youth-lemezben nem maga a hanganyag a legizgalmasabb, hanem az, hogy ez egy életjel, és még az sem kizárt, hogy egyszer újra összeáll a poptörténet talán legjobb noise-rock zenekara.

Ránézésre a jammeléseket rögzítő, 2000 és 2010 között készült anyag egy EP, hiszen csak öt számot tartalmaz, de a felvételek között több, tízpercesnél is hosszabb kompozíció található, és a maga több mint negyven percével ez igenis nagylemez.

A Sonic Youth mindig is szerette a végtelenített szólókra emlékeztető zajköltészetet, amelyeket már az 1986-os EVOL óta szépen kibalanszíroztak hagyományos popstruktúrákkal, sőt sima indie-rock slágerekkel.

A posztumusz In/Out/In viszont olyan, mintha a Grateful Dead tagjait meghívta volna partizni a Velvet Underground, és nem negyedelték volna fel a kiosztott LSD-ket, hanem mindenki egészet vett volna be, és ahogy kell, előkerült a gitár, így keveredett mindenki komoly vitába a hangszerével. És ahogy kell, nemcsak a bölcs gondolatból nem tudtak kijönni, de a gitárszólókból és a hangolásból sem.

Még a búcsú is elmaradt

Az egész olyan, mint egy zenekari próba, egy laza jammelés, amíg a zenészek a folyton késő énekesre várakoznak. Közben kérnek egy A hangot, és egy dobozos kólát a folyosó végén található italautomatából. Ezek a felvételek annak a korszaknak a dokumentumai, amikor a Sonic Youth egyik legszabadabb időszakát élte, amikor nem volt rajtuk a Geffen Kiadó nyomása, nem kellett a lemezeiket slágerekkel eladni, nem kellett úgymond megváltaniuk a félrehangolt látomásaikat. Összeraktak egy stúdiót, amelyet a Lollapalooza headliner pénzéből építettek, és azt csináltak, amit csak akartak.

A lemezben az a legjobb, hogy a befejezetlen, kidolgozatlan felvételek között évek teltek el, mégis mint kísérleti hanganyag koherens az egész, olyan, mintha csak egy hosszú hétvége eredménye lenne. 2011. október 14-én a zenekar alapemberei, Kim Gordon és Thurston Moore bejelentette, hogy 27 év házasság után különválnak. Még néhány hét múlva felléptek egy brazil fesztiválon, majd kijelentették, hogy

A Sonic Youth megszűnése váratlanul ért mindenkit, nem volt sem búcsúalbum, sem búcsúturné, és állítólag a zenekarnak nem maradt sok hasznos stúdióanyaga, már csak ezért is kell megbecsülnünk az In/Out/Int. Tavaly novemberben volt tehát a zenekar búcsúkoncertjének tizedik évfordulója, és bár az elmúlt években számtalan ajánlatot kaptak a nagy fesztiválok szervezőitől, rendre elutasították.

Forgószél és villám

A Social Static kihívóan disszonáns, ambientjellegű soundtrack, Chris Habib és Spencer Tunick azonos című Super 8-as filmjéhez készült, míg a Velvet Undergroundot idéző nyitódalnak, a Basement Contendernek az a jelentősége, hogy ez lehetett a zenekar utolsó felvétele. Az In/Out/In anyagáról még csak azt sem tudjuk kijelenteni, hogy kiadatlan felvételeket tartalmaz, mert az In & Outot és az Out & Int először 2011-ben hallhattuk a Three Lobed kiadó limitált(ezer példányban megjelenő) Not The Spaces You Know, But Between Them című, négylemezes díszdobozában.

A Sonic Youth jelentősége ott keresendő, hogy kiemelte a rockot a gránitszilárdságú szabályzataiból, örvénylő atonális art-rockja felforgatta a rock and rollt, és visszavitte abba a kísérleti korszakba, amikor a Beach Boys megalkotta a Pet Sounds popszimfóniáját és a Beatles a Sgt. Pepper'st.

A Sonic Youth sokaknak nemcsak egy zenekar volt, hanem kegytárgyak összessége is, például a Goo lemezborítóját felhasználó póló a fast fashion divat része lett, és bekerült a H&M-lánc termékei közé, pont úgy, ahogy a Ramones első lemezének borítójával történt, és inkább a Starbucksban üldögélő tinilányokon látjuk, mint a hatvan felé közelítő punk-rockereken. A pólón – illetve a lemezborítón – többek közt ezt olvashattuk: Az egész csak forgószél, hőség és villámlás volt. Ez sokkal inkább igaz az In/Out/Inre,mint mondjuk a Goo a Nirvanát is inspiráló, poppal fűszerezett indie-rockjára,

Sonic Youth: In/Out/In

Three Lobed Recordings, 5 szám, 42 perc