Amikor nemcsak az éjszaka, hanem a hajnal is félelmetes

Állítólag közvetlen hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. Jack White a hajnali fénytől is retteg, mert mi van akkor, ha ebben a fényben meglátná, hogy a háza, az élete éppen romokban áll.

Jack White szereti színekre bontani a világot. Legfontosabb zenekara, a White Stripes is csak a piros-fehér színkóddal dolgozott, most pedig a kék-fehér arculati elemekre fókuszál, haját is kékre festette, és újabban a munkáit is jól kétfelé választja.

Az április 8-án megjelent nyers, kezeletlen bluesos groove-okkal teli albuma után még júliusban kijön az Entering Heaven Alive című folkihletésű munkája is.

Az egyik legjobb rocklemez

Jack White negyedik szólóalbuma, a Fear of the Dawn lehetne éppen egy White Stripes-lemez is, elvégre a kéttagú „anyazenekarát” is főleg vele azonosították, és most a garázsrock karikatúrájaként is felfogható, önironikus album visszahozta a régi emlékeket. Persze ezek az emlékek is emlékeztettek valamire, szóval minden úgy tükröződik mindenben, ahogy a mára már focihimnusszá vált Seven Nation Army klipjének videós trükkje is.

Az album a rajongókat is megosztja, egyesek szerint játékos kreativitása csúcsteljesítménye, mások szerint majdnem olyan rossz, mint a legutóbbi, 2018-as, Boarding House Reach című albuma.

A legizgalmasabbak persze White hipnotikus gitárriffjei, melyek hol az AC/DC-t idézik, hol a Rage Against The Machine-t, hol a Black Sabbathot, miközben az egész album tele van szórakoztató zenés gegekkel, amelyeknek hallatán akár Zappa is csettintene egyet a túlvilágról.

Az Into the Twilight című dal jazz-rockos futamai megidézik a Manhattan Transfert és Prince funkadelic koktéljait is, de hogy igazán meghökkentő legyen, megszólal benne William S. Burroughs író is. A mester azt mondja, hogy ha belevágsz a jelenbe, a jövő kiszivárog. Szerencsére White főleg a múltba vág bele, precízen, ahogy egy sebész használja a szikét.

Riffek és orgonák

Az album részint egy hangköltészeti performance, mégis olyan szórakoztató, olyan jó húzású rockalbum, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. A Hi-De-Hóban éppúgy elfér a flamenco, ahogy a Morricone western tájfestő zenéit idéző hangulatok, de Q-Tip rappelős beugrása után bizonyára eszükbe jut a Gorillaz is.

White-nak jól állnak a fúziós gegek, az Univox szintetizátorral megtámasztott riffek, mégis akkor van igazán formában, amikor az ösztöneire hallgat, és beleáll a kőkemény power-rockos témákba, amik aztán prog-rockos karneválba csapnak át. És akkor sem az ön készülékében van a hiba, ha eszébe jut a Queens of the Stone Age morbid stoner rockja mellett a Mars Volta is.

A lemez stílusgyakorlatok egzotikus koktélja, valójában mégis „egyben van”, a funkdzsemborik, a Led Zeppelint és a Rage Against The Machine-t idéző törzsi riffelések ugyanúgy megférnek egymás mellett, ahogy helye van az olyan orgonajátékoknak is, amiket Fóky Ottó bábfilmjei alá tekertek az Esti mese szerkesztői.

Az album három kőkemény, ellenállhatatlanul hatásvadász stadionslágerrel indul (Taking Me Back, Fear Of The Dawn, The White Raven), majd ezután jön a rock and roll egyik legnagyobb blöffje, a Hi-De-Ho, és a lemez még egy ennél is nagyobb zenés geggel, az Into the Twilighttal érkezik el a magaslati pontjára. Jack White intézmény, a bakelitlemezek újjáélesztésének egyik meghatározó alakja, ő alapította a főleg vinyllemezek kiadására szakosodott Third Man Recordsot, de produkciós irodája, lemezboltja és stúdiója is van. Ugyanakkor elsősorban alkotó, az új évezred egyik leginnovatívabb rockgitárosa és dalszerzője.

Jobb világítani, mint csupán ragyogni – énekli White az albumot záró Shedding My Velvetben, mert hát van, amikor a ragyogás is kevés. Főleg azokban az időkben, amikor a hajnalok is félelmetesen sötétek.

Jack White: Fear of the Dawn

Third Man Records, 12 szám, 40 perc