Túlélni mindent a megrepedt ég alatt

Én vagyok a nyíl – írja Sylvia Plath az Ariel című versében. Erre is reflektál a The Smiths egykori dalszerzője, Johnny Marr a szintén Ariel címet viselő szerzeményében. Marr azt mondja:

Ariel, Isten tudja, hogy mindent bebizonyítottál, Ariel, nem hagyják, hogy valaha is győzz.

Plath a kilőtt nyílvesszőhöz hasonlítja magát, és ez áll Marr-ra is: ő is egyenesen halad a célja felé, de míg Plath az önmegsemmisítést választotta, a manchesteri gitárzseni a munka mámorában talált magára. Erről is szól új, Fever Dreams Pts 1-4 című lemeze.

Marr méltósággal viseli azt, hogy nagyobb életművet tett le az asztalra, mint száz indie-rock zenekar együttvéve, de mégsem érdekli a sztárság, nem ünnepelteti magát, helyette inkább dolgozik. Most például egy hosszú, négytételes dupla lemezt publikált, amivel már sokadszorra játszotta be magát abba a ligába, ahol Bowie, Paul Weller és Elvis Costello is található.

Szintetizátoros zakatolás

Marr nemzeti kincs, nála a bölcsek köve, és igen, mindent bebizonyított, és mégsem hagyták, hogy győzzön. Talán mert a győzelmi mámornál jobban szereti a munka mágiáját. Nemcsak az angolszász popkultúra egyik kulcszenekara, a brit popzenét megújító The Smiths köszönheti neki a legnagyobb dalait, de Marr más zenekarok sikerében is fontos szerepet vitt, többek között az Electronicban is, amit Bernard Sumnerrel (ex-Joy Division, New Order) hozott össze, de dolgozott a Modest Mouse-szal, a The Pretendersszel, a The The-vel is. És akkor még nem beszéltünk a Hans Zimmerrel közösen írt filmzenéiről. Ott van például az Eredet című kultikus Christopher Nolan-sci-fi, vagy éppen No Time To Die című James Bond-mozi is.

Marr négy évig várakoztatta rajongóit a nagylemezével, és bőséges kárpótlást nyújtott nekik, hiszen négy EP anyagát összefűzve mutatta fel, milyen a termékeny melankólia, az elegancia, milyen az, amikor egy puszt-punk stílusgyakorlatot ugyanolyan zseniálisan emelnek meg, ahogy egy elektropop-noirt is.

A 2018-as gitárcentrikus Call the Comet után a Marr zenés életrajzára reflektáló Fever Dreams Pts 1-4-on hangsúlyosabb lett a szintetizátorok szerepe. Mellesleg Marr lenyűgöző teljesítménye és munkamorálja eszünkbe juttathatja azt az ironikus életrajzi motívumot is, mely szerint pont a Work Is a Four Letter Word című Cilla Black-átirat miatt oszlott fel a The Smiths.

Marr például azt nyilatkozta évtizedekkel ezelőtt a Morrissey által által preferált Cilla Black-dalról, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy nem azért alapított zenekart, hogy Cilla Black-dalokat adjon elő. Bizonyára Marr-ral sem könnyű, Morrissey-vel pedig nyilván sokkal nehezebb, de a zseniknek minden meg van bocsátva, az is, ami nem. A Fever Dreams Pts 1-4 kaleidoszkópszerűen felmutatja azt, ami az elmúlt évtizedekben a brit indie-popban fontos volt.

Indie-pop haladóknak

A nyughatatlanul termékeny Marr már csak a Hideaway Girl-ért is Grammyt érdemelne. A Counter-Clock World-ben egyértelmű a Joy Divison hatása, a nyitó Spirit Power And Soul pulzáló elektro-popja pedig a New Ordert idézi. Az album szinte lexikálisan idéz meg mindent, ami fontos volt a nyolcvanas és a kilencvenes években, a Rubicon még rámutat a Blade Runner filmzenéjére is.

A Fever Dreams Pts 1-4 karrierösszegző, elkötelezett munka, afféle indie-pop mesterkurzus haladóknak. Mindezt Marr olyan imponáló pop-kulturális műveltséggel, olyan hangzásbeli szókinccsel teszi, amivel a legendás producerek sem rendelkeznek.

Azt énekli az Ariel-ben, hogy Valaki megrepesztette az eget. Persze, mi szívesen állunk ez alatt az ég alatt is, ha közben olyan dalok szólnak, mint amiket a Fever Dreams Pts 1-4 című albumon hallhatunk.

Johnny Marr: Fever Dreams Pts 1-4

New Voodoo /BMG, 16 szám, 73 perc