A középkor után újra megidézik a tömeges halállal járó táncot

A tánctól szerencsés esetben csak pár lépésre van a szerelem, ami különösen jó hír lehet Florence Welchnek, aki mindkettőt egyszerre akarja: a szenvedélyes táncot és az annál is szenvedélyesebb szerelmet. És persze a szabadságot is, ami némileg bonyolítja a dolgot, ahogy arról a Dance Fever című új lemezén hallható Free című dal is tudósít.

Nem könnyű egy olyan koreográfiát megálmodni, amelyben egyszerre lehetünk szabadok és szerelmesek is. Ez bárkinek gondot okozhat, kivéve, ha az illető éppen egy király.

Az album nyitó dala szerint szerencsére Florence pont egy király, aki ezt könnyen megoldja. Azt énekli a King című nyitó dalban, hogy

Nem vagyok anya, nem vagyok menyasszony. Király vagyok.

Ezért az öntudatos, nem éppen családbarát megszólalásért kapásból is kijárna egy címlap, mondjuk a francia ELLE magazinban, de a lemezhez készült preraffaelita fotószettért is. Az embernek újból kedve támad megnézni a Waterhouse The Lady Of Shalott című preraffelita remekművét. (Egyébként nem Florence volt az első a popban, aki megidézte ezt az eszményt, ott a goth-rock Ghost Dance zenekar River Of No Return című maxijának borítója.)

Tánc, mindhalálig

Ugyanakkor hősnőnk az art decót is beidézte a 2011-es Ceremonials című albumának arculatával, szóval, Florence élményének sokszor vannak művészettörténeti kiterjesztései, ezúttal kaptunk művelődéstörténeti kis színeseket is. Az album címe, a Dance Fever a középkori eredetű koreomániára utal, ami kimerülésig tartó táncrituálé, amikor több száz nő táncolta halálra magát. Ez a kollektív tánc kezdte el foglalkoztatni Florence-t, akkor, amikor a karantén idején csak a konyhában vagy a nappaliban táncolhatott.

Ezúttal is hozza az orkán erejű, színpadias refréneket, a Taylor Swifttel és Lana Del Rayjel is dolgozó Jack Antonoff producer pedig azokat a dance-popos megoldásokat, amelyek kellőképpen kiegyensúlyozzák a művésznő sokszor túlgondolt kreatív fantáziáit. Nem egyszer használ mitológiai képeket, és a 2015-ös How Big, How Blue, How Beautiful albumegy boszorkányszövetségről szóló konceptlemezként indult, míg aztán ennél is nagyobb erővel bírt a szintén boszorkányos indie-pop disco.. Feminista melodrámák, férfigyűlölet, magány, Kate Bushnál is több affektálás és a Fleetwood Macet túlharsogó harmóniák, ez mind-mind Florence.

Van itt önirónia

Amikor 2009-ben feltűnt a Lungsszal, majd első lett az UK Albums Charton, még jórészt az Adele, a Duffy és az Amy Winehouse uralta retro-soul vitt mindent, így aztán meglepő volt, hogy be tudott törni ebbe az alákócolt hajú, kardigános popba valami, ami egy kedves nosztalgiapartit ígért, hanem egy mélyebbnek tűnő, koncepciózusabb világot. Ez a világ Florence házi mitológiája, amelyből megpróbált egy rendszert összeállítani. Azt énekli a Kingben, hogy

szükségem van arra, hogy az üres csarnokaim visszhangozzanak a nagy önmitológiától.

Legalább van öniróniája, ezen túl pedig tudjuk: komolyan is gondolja ezt a mítoszépítést, a saját brandjét, mely szerint ő nemcsak egy énekesnő, hanem afféle feminista poppróféta, aki nem közéleti lózungokkal csinoskodik, hanem mitológiákból, a díszítőművészet formáiból és a saját lelki megrázkódtatásainak leltárba vételéből építi fel a világát, amelyhez még zenés illusztrációkat is készít.

A legfurább az, ahogy a populáris regiszterek természetes módon simulnak bele elitista habitusába. A King mellett az album másik csúcspontja a house beat alapokra épülő My Love, amelynek úgy felduzzad a refrénje, mint egy folyó a tavaszi áradások idején. És innen már csak a táncláz van. Az album egy részének Antonoff volt a producere, a második felét főként a Glass Animals frontembere, Dave Bayley gondozta, de az anyag mégis egységes, egymást jól kiegészítő produkció lett. Kiemelkedő dal még a szinti-rock alapokon zakatoló Free is, amely látszólag egyszerű egyenes vonalú, a transzig fokozódó dal, valójában annyi réteget vittek fel rá, hogy csak kapkodjuk, a fejünket.

A titáni erejű virágének, a Daffodil pedig maga a nagybetűs művészet, lenyűgöző, reneszánsz pompát idéző hangszerelését bárki megirigyelné Rufus Wainwrighttól Nick Cave-ig.

Florence szerénytelenül azt énekli, hogy ő a gyászban áztatott nemzedék kiválasztottja, hogy mítosszá tette magát és megpróbál igaz lenni. Hogy ő-e ennek a nemzedéknek a papnője, a ceremóniamestere, vagy a királya, végül is, mindegy, maga a koronázási ékszer elkészült, ami nem más, mint a Dance Fever című album.

Florence + The Machine: Dance Fever

Universal, 14 szám, 47 perc