Aki üveglovon ülve jut el a csúcsra

Megjelent Beyoncé Renaissance című új albuma, amelynek borítójáról sokáig lehetne szüretelni, hiszen hatott rá John Collier 1898-as Lady Godiva című, preraffaelita hatású festménye (ismert John Thomas lovasszobor-ábrázolata is), de a cover utalhat arra a Bianca Jaggerről készült fotóra is, amelyen Mick Jagger egykori neje belovagolt a Studio 54-be, a világ leghíresebb diszkójába.

Már ez is elég lenne ahhoz, hogy azt mondjuk: a pop egyik leginkább leleményes borítójáról van szó, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy Beyoncé kristályruhája emlékeztet a 2003-as Dangerously in Love coverén viselt felsőjére, amely elmossa az ékszer és a ruha közötti határt.

Most, hogy a művésznő már 40 éves, szeretett volna többet mutatni a testéből. Olyannyira, hogy az AIDS-szel összefüggő betegségben elhunyt unokatestvérének, a férjének és a gyerekeinek (!) ajánlott lemeze izzik az erotikától. De annyira, hogy ettől nemcsak a gyerekei, a férje, Jay-Z, de még a halott rokon is zavarba jön.

A Lady Godiva meséje szerint a nemes hölgy megszánta a férje elnyomó adóztatása miatt szenvedő Coventry városát, de hiába kérlelte hites urát, hogy enyhítsen a nyomáson, az elutasította. Később azt mondta neki: teljesíti a kérését, ha a neje meztelenre vetkőzve lóháton végigmegy a városon. Lady Godiva szaván fogta a férfit. Miután megkérte a lakókat, hogy maradjanak otthon, és zárják be az ablakokat, hosszú hajába öltözve lovagolt keresztül a városon.

És itt nemcsak a kizsákmányolás ellen fellépő nő példázatát lehet párhuzamba állítani Beyoncé egyre harciasabb, elnyomottak melletti kiállásával (Beyoncét és Jay-Z-t a pop leggazdagabb iparági szereplői között találjuk), de van a történetnek másik, immáron kimondottan popvonzatú kiterjesztése is, mégpedig Pepping Tom, a kukkoló Tom motívuma, ami egy olyan album esetében, amely erősen tematizálja a szexualitást, figyelemre méltó gesztus.

Talán az sem érdektelen szempont, hogy vannak történészek, akik szerint pogány termékenységi rituálék motívumait fedezhetjük fel a Godiva-történetben: május királynője elvezet minket oda, ahol megünnepeljük a tavaszi újjászületést és a termékenységet. Erre Beyoncé, úgy mondhatnánk, érzéki safe place-t ajánl, amely nem egyetemeken található, hanem bárhol, ahol meghallgatják a dalait. A művésznő azt mondta az albumról, hogy biztonságos helyet akart vele teremteni, olyat, ahol nincs ítélkezés, ahol mindenki szabad lehet, akár szabadon sikíthat.

Szóval már a borító is egy komplex popkulturális mátrix, és akkor a zenés kiterjesztésekről még nem is beszéltünk, így aztán talán leginkább a Bianca Jagger-féle értelmezés lehet az érvényes, azaz hogy Beyoncé holografikus kristálylován, mint egy királynő, belovagol a diszkó legszentebb templomába. Erre utalhat az album utolsó dala, a Summer Renaissance, amely kendőzetlenül idézi meg Donna Summer I Feel Love című diszkóhimnuszát.

Ugyanakkor a lemez tele van a partikultúra utalásrendszereinek elemeivel, egy afféle posztmodern enciklopédiája a feelgood diszkóérzésnek. Az egész nem más, mint egy táncparkett-terápia a Covid utáni időkre.

A Renaissance (más néven Act I: Renaissance) egy trilógiaprojekt első része és egyben Beyoncé hetedik stúdióalbuma, valamint az első szólólemeze a 2016-os Lemonade óta. Olyan producerekkel dolgozott együtt, mint Nova Wav, The-Dream, Symbolyc One, A. G. Cook, Honey Dijon, Beam, Tricky Stewart, BloodPop, Skrillex, Hit-Boy, No I.D., és ebből is látszik, hogy semmit nem bízott a véletlenre.

A Renaissance-on nincsenek meg a Lemonade vagy a Homecoming nyílt politikai állásfoglalásai, leginkább arról szólnak a dalok, teljesedj ki a táncban, a szexben és mindenben, ami élvezetet jelent még számodra. A Break My Soul, az album első kislemezdala olyan erővel, energiával akarja, hogy jól érezzük magunkat, hogy a rajongók sem bánják, hogy ezúttal elmaradtak a direkt feminista állásfoglalások, és Beyoncé inkább zenés utalásrendszerekben, idézetekben, hangmintákban ünnepli a fekete queer és transzkultúrát.

A lemez elképesztően profi produceri vállalkozás, sziporkázó soul, retró diszkópop, house, dancehall áradó energiamixe, ami olyan, mint egy végtelenített DJ-set, ügyes átúsztatásokkal. A Renaissance tehát egy partialbum, végtelenített szombat esti videómontázs a kilencvenes évek eleji MTV-s időkből, amikor egy klipben ezerszer öltöznek át a lányok a partira.

Ott van például a Plastic Off the Sofa, ami az utóbbi évek egyik legjobb retró soul-disco felvétele, de szinte mindegyik dalt kiemelhetnénk, annyi az ötlet, a vagány összekacsintás.

A Renaissance a maga kategóriájában tényleg lenyűgöző, de csak egy poplemez. (Mi más is lenne?) Szóval, aki felül az amerikaiak eszelős elragadtatásának, mely szerint Beyoncé már nem popsztár, zenész vagy ikon, hanem hitrendszer, és egyedül is több mint a Beatles, szóval, ha úgy állunk az albumhoz, hogy ez a Biblia zsoltárjai mellett az emberiség legnagyszerűbb alkotása, akkor úgy vág arcon a valóság, ahogy a Club 54 diszkó raktárudvarán állva a jeges szél Bianca Jagger lovát.

Beyoncé: Renaissance, Sony, 62 perc, 16 szám