Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Stenk cikkek
Azt énekli Ian Astbury a The Cult Outer Heaven című dalában, hogy öleld át a mennyei órát. Ehhez a mennyei órához a zenekar új, Under The Midnight Sun című albuma harmincöt perccel járul hozzá. Ilyen rövid ugyanis az új lemezük, amely a hat évvel ezelőtti Hidden Cityt követi. Nem kapkodták el, de szerencsére megérte várni rá.
Az eredetileg Bradfordból származó The Cult zenéjét mindig is Ian Astbury poszt-punk spiritualizmusának, glam-rockos sámánvilágának és a gitáros Billy Duffy aréna-rockos színpadiasságának összeszikrázása tette izgalmassá. Ebből az energiából született meg a zenekar nagy triptichonja, a még goth-rockos Love (1985), a Led Zeppelin-hatású hard-rock monolit, az Electric (1987) és a glam-rockos, az INXS slágerességével felérő főmű, a Sonic Temple. A The Cult úgy tudott „haladni a korral”, hogy az origójából, a pszichedelikus hard-rock komfortjából sosem billentette ki semmi, még az 1994-es, zajos grunge-rock hatású, cím nélküli albumuk sem.
Vissza az álomhoz
Most sem változtak sokat, csak visszatértek az alapokhoz, a goth-rockhoz, oda, ahonnan indultak. Beszédes az is, hogy az Under The Midnight Sun ugyanúgy a walesi Rockfield Studiosban készült, ahol a debütáló Dreamtime. Itt indult a pályafutása Tom Dalgety producernek is, aki az új album hangképéért felelt. A sztárproducer olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Killing Joke, Siouxsie, The Damned, nem csoda, hogy a The Cultot is a dark-rock felé orientálta. A lemez hangzása álomszerűbb, tompább, mint az Electric és a Sonic Temple hard-rockos harsány próféciái. Nemcsak hogy a Siouxsie & The Bansees gazdag goth-rockos hangszerelése köszön vissza, de a Fields Of The Nephilim ezoterikus eposzai is.
Elveszve a szerelem illúziójában
Az album csúcspontja a Give Me Mercy című himnikus kislemezsláger, amely visszavisz minket a Love című 1985-ös album feszes, lendületes goth-rock világához, és már most kijelenthető, hogy helye van egy képzeletbeli, tökéletes Cult-válogatásalbumon. Arról nem beszélve, hogy a The Cult vállalja az érzelmességét, Astbury szinte már olyan hős-szerelmes pózokat vesz fel, mint Coverdale a Whitesnake-ben. Az album címadó dalában arról énekel, hogy elveszve érzi magát a szerelem illúziójában, és ilyenkor minden elhalványul az időben.
Pedig a címadó Under The Midnight Sunt nem is a szerelem ihlette, hanem a finnországi Provinssirock rockfesztivál egyik estéje, még 1986-ból, amikor a nap nem akart eltűnni az égről, és Astbury azon kapta magát, hogy a szürreális, szinte okkult pillanatban gyönyörködik: „Sok gyönyörű emberrel együtt, akik a fűben feküdtek, smároltak, ittak, dohányoztak. A színpad előtt pedig virágsorok sorakoztak” – olvashattuk a zenekari közleményben.
Itt az új dark-rock hullám?
Az albumot záró, vonós hangszerelést kapott Under The Midnight Sun lehetne egy James Bond-főcímzene is, és ez a dal is nagyszerű mutatvány, ahogy az összes többi is, még sincs a Give Me Mercyn kívül igazi, nagy slágere a lemeznek. Ugyanakkor nincs hiányérzetünk. Atmoszférikus, kimondottan kellemes 35 percről van szó, és közben elgondolkodhatunk azon is, hogy néhány hete a Suede is egy dark-rock hatású albummal (Autofiction) állt elő. Persze, a The Cult DNS-ében mindez benne van, a Suede-től volt ez a húzás meglepőbb.
Duffy remek formában van, nincsenek rockpózai, csak elegáns, visszafogott, mégis atmoszférikus gitárjáték. Astbury sem páváskodik, vibráló bariton helyett érett melankólia jellemzi a hangját, így átélhetőbb az album varázslata. Astbury végre nem sámán, hanem egy komoly élettapasztalattal rendelkező popsztár, aki tudja, hogy hatvan felé már nem is állnának jól neki az aréna-rock himnuszok, az, ahogy még 1993-ban, az egykori MTK-pályán a Metallica előtt úgy lengette a mikrofon zsinórját, mintha karikásostor-bemutatót tartana Bugacon.
A The Cult sosem volt A ligás sztárcsapat, mint mondjuk a U2, viszont jobbak voltak az úgynevezett második vonalnál, és ez a „pozíció” még inkább szerethetővé tette őket. Az Under The Midnight Sun analóg melegsége, visszafogottsága, lírai eleganciája megmutatja, hogy a rock and roll képes megváltoztatni a nappal és éjszaka viszonyát, képes megvilágítani az éjjelt, úgy, ahogy Finnországban az a bizonyos éjféli nap.
The Cult: Under The Midnight Sun
Black Hill Records
8 szám 35 perc
Rovataink a Facebookon