Akiknek már a holdutazás is kevés

Utazzunk keresztül a kozmoszon – énekli Billy Corgan az Embracer című új Smashing Pumpkins-dalban, amely a zenekar háromrészes, 33 dalt tartalmazó rockoperájának, az Atum: A Rock Opera in Three Acts első részén található. Az ambiciózus vállalkozás a zenekar klasszikus dupla lemezeinek, a Mellon Collie And The Infinite Sadnessnek (1995) és a Machina/The Machines Of Godnak (2000) a folytatása. Mivel a „közeli jövőben játszódó” Atum idáig ismert 11 dala a zenekar minden korszakára utal, helytálló lehet a definíció, az utazás a Smashing Pumpkins zenés kozmoszán keresztül.

Persze, ez már nem olyan bájosan naiv kalandozás, mint a Tonight, Tonight klipje, amely Georges Méliès Utazás a Holdba című 1902-es klasszikus filmjének a felülírása. Corgan tehát ismét utazásra invitál minket. Az Embracer című dalban ugyanakkor Corgan arról is énekel, hogy csak a magányosok veszítenek, és ez részint rá is igaz. Bizonyára a mindent kontroláló, mindenkivel szemben bizalmatlan zenekarvezetőt James Iha, Jimmy Chamberlin és Jeff Schroeder is megpróbálták lebeszélni a Baby Sharkot is önvizsgálatra késztető Hooray!-ről, de aztán a felvétel mégis itt virít a lemezen.

A mélypont ünnepélye

Hasonlóan kellemetlen a The Gold Mask című retró diszkójuk is, így aztán nem csoda, ha a rajongói kommentek szerint az ATUM Act 1 a zenekar mélypontja. Az összkép persze árnyaltabb. A címadó nyitófelvétel ügyes pop-prog felütés, némi Yes- és Rush-hatásokkal és egy nagyképű gitárszólóval, és a Butterfly Suite sem olyan rossz. Persze ha a szintipopos hangzás helyett újrahangszerelték volna a dalokat, és a dobgépek helyett arra használják a zseniális dobost, Jimmy Chamberlint, amire a szerződése szól, akkor máris bentebb lettünk volna.

És persze ilyenkor jön elő az a szokásos gondolatkísérlet: ha a 33 tervezett dalból – amelyből most 11 jelent meg – kimazsolázzák a legjobbakat, mondjuk, egy erős ötven percet, még az is lehet, hogy most a Smashing Pumpkins ezüstkoráról beszélnénk, nem pedig a mélypontjáról. Mert nemcsak a The Killers szintidiszkóját idéző mélyrepülések vannak a lemezen, de találunk néhány jól eltalált dalt is, amilyen a nyers, grunge-hatású The Good in Goodbye, és az atmoszférikus noise-hatású, rockkolás, a Steps in Time.

A több kevesebb

És.ott van például a remek riffre épülő, ügyes rockdiszkó, a Beyond the Vale, amelyen mély nyomot hagyott a Depeche Mode Violator-korszaka. Egy kíméletlen producer bizonyára csak ezt a három dalt, plusz a lemez intróját tartotta volna meg. Billy Corgan azt nyilatkozta a New Musical Expressnek, hogy manapság sokanabban hisznek, hogy a kevesebb több, ő viszont úgy gondolja, hogy a több a több. A több több gyenge dalt eredményezett. Állítólag nyolcvan dalkezdeményből válogatott, és a végén harminchárom számot dolgozott ki.

Amikor 1995-ben megjelent a több mint két órás Mellon Collie and the Infinite Sadness, még rendben volt, hogy kaleidoszkópszerűen hallhassunk grunge-ot, art-rockot, shoegaze-hatású szerzeményeket, mert a Smashing Pumpkins ajánlatában az még kompakt produkció volt, különben is, a kilencvenes évek egyik opus magnumáról beszélünk. Valójában a zenekarnak nem kellett volna újjáalakulnia, mindennek akkor kellett volna véget érnie, amikor a csapat 2000. december 2-án a négy és fél órás búcsúkoncertjét adta a chicagói Metro klubban.

Mindent vissza

Aztán öt ével később Corgan azt nyilatkozta a Chicago Tribune-nek, hogy szeretné visszakapni a zenekarát, a dalait és az álmait. Nos, visszakapta mindhármat, viszont nem kapta vissza az ihletet, amellyel újra olyan kvalitásos albumot készíthetett volna, mint amilyen a Mellon Collie and the Infinite Sadness volt.
Ha már túl vagyunk a hajnalon, mit nyertünk az éjféltől? – kérdezi Corgan a With Ado I do című dalban. Nos, ha a hajnal a Siamese Dream és a Mellon Collie and the Infinite Sadness című albumok voltak, és az éjfél az ATUM, akkor nem nyertünk semmit.

Smashing Pumpkins: Atum: A Rock Opera in Three Acts

Martha's Music/ Thirty Tigers

45 perc 11 szám