Amikor már nem akarsz sikeres lenni, akkor leszel igazán az

Azt énekli Robert Smith a harmincéves Wish című albumuk Doing the Unstuck című dalában, hogy ez egy tökéletes nap az öregedéshez, ahhoz, hogy elfelejts minden gondot, hogy hátradőlj, és búcsúcsókot dobj mindenkinek.

Nos, a Wish jubileumi, remaszterizált kiadása jó alkalom arra, hogy visszautazzunk ahhoz a bizonyos tökéletes naphoz, 1992. április 21-hez, amikor boltokba került a zenekar utolsó jó lemeze, amellyel lezárult a The Cure klasszikus, kreatív nagy korszaka.

Az ilyen kijelentésekkel persze csak a baj van. Egyfelől mert sokan vannak, akik szerint már a korábbi albummal, a Disintegrationnel véget ért a nagy korszak, és a Wish már csak a zenekar jutalomjátéka volt olyan kapitális slágerekkel, mint a Friday I’m In Love.

Kívánságműsor sztereóban

Akik azt mondják, hogy már az 1989-es Disintegrationnel elértek az életmű csúcsára, azok között szép számmal vannak olyanok is, akik az 1989. május 26-i, Kisstadionban megtartott koncertjük után úgymond telítődtek velük, és már-már túl voltak rajtuk, és amikor három év múlva, 1992 áprilisában, már bőven a rendszerváltás után megjelent a Wish, a zenekar csupán a régi nagy idők emléke volt.

Nos, nekik lehet, hogy meglepetés volt a Wish és a későbbi lemezek – a Wild Mood Swings (1996), a Bloodflowers (2000), a The Cure (2004), a 4:13 Dream (2008) – kreatív kudarcai után értékelődött fel az utolsó jó The Cure-album. Mert a Wish minden dala hozta a Cure-élményt, és nem járt arcvesztéssel sem.

Jól öregedni

Persze ilyenkor szokás azt mondani, hogy a 2000-ben kelt Blowflowers is jó lemez, de erre rácáfol az, hogy a Blowflowers felvételeit csak ritkán játssza élőben a zenekar, és hogy a kimondottan slágerérzékeny csapat egyetlen húzódalt sem írt a lemezre. Ahogy már a Wild Mood Swingsre sem sikerült legalább egy olyan dallal előállni, amely úgymond eladta volna a lemezt.

Beszédes az is, hogy a Wish viszont határozottan jól öregedett, és egyértelmű lett: a zenekar nagy kreatív korszaka nem az 1989-es albummal zárult le, a nyolcvanas évek 1992-ben ért véget, a Robert Smith 33. születésnapjára megjelent Wishsel. A Cure a populáris kultúra egyik legnagyobb kultuszzenekara, hatásuk szinte felmérhetetlen, és nem csak az indie-rockra, hiszen a Lovesong című slágerüket még Adele, a kétezres évek egyik legsikeresebb énekesnője is feldolgozta.

A The Cure szinte minden lemeze újabb kreatív csúcstámadás volt, az 1985-ös Head On The Door után pedig azt csináltak, amit akartak, a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Mere már komplett nagy zeneműveket és léha funkys esztrádokat is írtak, és kihoztak mindent a popból. A Disintegrationnal elhagyták a szerepálmokat, a nagy beugrásokat, és megalkották a mesterművet. Egy teljes világot építettek fel, ahonnan már tényleg nem volt hová emelkedni.

Mindent elértek, stadionokat töltöttek meg a legszomorúbb dalokkal, amelyeket csak írni lehetett. Ennél többre senki sem vágyhatott, és akkor Robert Smith még csak harmincéves volt. Mit csináljon, ha megalkotja fő művét, és közben olyan sikeres, hogy mindenhol stadionokat tölt meg? Alkot még egy fő művet, és megpróbálja élvezni a sikert. És ha ez nem megy, megpróbál valami mást csinálni. Ez a más lett a Wish. Az pedig igazán Robert Smith pechje, hogy a Wish minden addigi sikerüket felülmúlta.

Ami örökre eltűnt

Azt énekli Robert Smith a From the Edge of the Deep Green Seaben, hogy keresünk valamit, ami örökre eltűnt, valamit, amit mindig akarunk… Mi lehet az, ami a Wish idején már örökre elveszett a The Cure számára? Talán az alkotó őserő, amely felemás módon még jellemzi ezt a lemezt, de az azt követő harminc évben a zenekar már csak árnyéka önmagának.

Mint azok a focisták, akik megnyerik a vb-t, és utána már nem teljesítenek hibátlanul a bajnokságban, viszont egyre többet hívják őket közönségtalálkozókra és barátságos, tét nélküli meccsekre. De közben elveszett a The Cure-ra és Smithre jellemző kamaszfiús báj. Akkor már nem fiúk szerepelnek a dalokban, hanem férfiak. 

Változó világ

Negyven dal vázlatával érkeztek 1991 szeptemberében Richard Branson oxfordshire-i Manor stúdiójába, hogy felvegyék a Wisht és a B oldalak dalait. 

Smith két albumot akart készíteni, egy poposabbat Higher és egy lassabb albumot Music For Dreams címmel. Végül egy sokszínű tracklista állt össze, amelynek eklektikus karaktere a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me Kiss Met idézte, de egy-egy felvételből persze arra következtetnénk, hogy a Disintegration folytatását készítették el – viszont ez sem igaz, mert ahhoz a hanganyag meglehetősen széttartó, kísérletező.

Mégis, a Wish az üzembiztos slágereivel Robert Smith nagy bánatára az Egyesült Királyságban az első, az Egyesült Államokban a második helyig jutott, és a The Cure történetének legkelendőbb albuma lett. Annak ellenére hogy elkezdődött mindaz, amit gyűjtőnéven grunge-nak nevezünk.

Aztán amikor 1996-ban az angol poppiacot az Oasisszel az élen letarolta a brit pop, a Wild Mood Swings már nem találta a helyét, de nem ez volt vele a baj, hanem az, hogy a zenekar elfáradt, és az album után már ki is estek a mainstream fő áramából.

Nagyobb, hosszabb, vágatlan

Ennek a lemeznek a fényében már visszasírtuk a Wisht is, megköszönve egyben a pop történetének egyik legnagyszerűbb, leginnovatívabb, slágerekkel rendesen megjelölt időszakát, magát a nyolcvanas éveket. Az évfordulós, újrakevert Wishben a kiváló dalokon kívül a legizgalmasabbak a deluxe CD-box demói (a lemez összesen 21+12 bónuszt tartalmaz), amelyek megmutatják, milyen – hagyományosabb – hangképe lehetett volna a Wishnek, és milyen irányokba indulhatott volna el a kilencvenes években a The Cure.

A Wish felvétele közben Smith mintha engedne a maximalizmusából, talán azért, mert nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott a zenei szcéna, a fősodorba került az alt rock és a grunge, és megjelentek a náluk jó tíz évvel fiatalabb sztárok. A Wish afféle reakció az 1991-re megváltozott zenei környezetre.

Az öntörvény nevében

A Wish az első The Cure-lemez, amely nem teljesen öntörvényű. A kor igényeinek megfelelően előtérbe került a torzított gitár, és bár a szövegek nagy része továbbra is komor, már nem csak egy-egy dalban villan fel némi modoros vidámság.

A Wish egy része heavy, egy része agyonhajszolt, igazán nincs értelme bárminek is nevezni

– mondta Smith a lemezről a francia M6 csatornának adott interjúban. A lemez mégis óriási siker lett, mert a zenekar önazonos módon, jó ritmusban reflektált az indierock-hullámra, a kislemezei (High, Friday I’m In Love) pedig ellenállhatatlanul mutatták meg a zenekar szélsőértékeit.

A szinte befogadhatatlanul hosszú, mégis meglepően innovatív és izgalmas demókat hallgatva nem értjük, hogy miért azt a bizonyos 12 dalt dolgozták ki a Wish-sessionök ötletparádéjából, de Smith – szintén az M6-os interjúban – elárulta: ezúttal nem önkényesen állította össze az album dallistáját, minden zenekari tag szavazott.

Ettől némileg kaotikus is lett az anyag, amit éppúgy neveztek elfeledettnek, mint alulértékeltnek, miközben ez volt a kereskedelmileg leginkább visszaigazolható sikerük.

Az album tele van önreflexív sorokkal. A nyitó Openben azt énekli Smith, hogy van néhány ember, akivel találkozhatsz… Azt hiszem, tetszeni fognak neked… Nos, valóban tetszett a 48 sávon rögzített sűrű, organikus anyag, a zenekar utolsó nagy mutatványa. De ugyanebben a dalban azt is énekli Smith, hogy tényleg nem tudom, mit csinálok itt… Nos, csinált egy lemezt, amivel lezárta a The Cure tényleg utolsó nagy korszakát.

The Cure

Wish – Deluxe Edition

Universal

12+21+ 12 szám