A 81 éves lábfetisiszta, aki majdnem megváltotta a világot

Vannak afféle emlékhordalékok, amelyek néha nekicsapódnak az agyunknak, és bár nem különösebben fontosak, valamiért mégis megőrizzük. Ilyen volt e sorok írójának az az 1988-as őszi szombat délután, amikor a Magyar Rádió leadta John Cale Honi Soit című albumát.

Maga a lemez kvázi bukás volt, annak ellenére, hogy felkerült a Billboard 200-as listájára, ami tegyük hozzá az art-rock művész esetében kisebb csoda volt. Talán másoknak is beakadt az album, és bizonyára vannak, lehetnek, akiknek ez volt a rendszerváltás előtti egyetlen John Cale-élménye. Szintén afféle emlékhordalékokból áll Mercy című új lemeze, amely a 81 éves walesi zenész tizenhetedik stúdióalbuma.

Bíborszél

Persze egyéb John Cale-élményekben is részesült a hazai alternatív nyilvánosság, ott van például a Velvet Underground, amelynek Cale ugyebár Lou Reed mellett a társalapítója volt, hatásuk a kortárs popzenére szinte felmérhetetlen, mégis azt mondta David Bowie Cale-ről, hogy ő a rocktörténelem egyik legalulértékeltebb zenésze.

Most azonban úgy tűnik, hogy helyreáll a renoméja, főleg azok után, hogy tavaly bemutatták Todd Haynes Velvet Undergroundról szóló dokumentumfilmjét, amelynek egyik állítása szerint Cale zajos avantgárd víziói nélkül a Velvet nem futott volna be. (A film világpremierje a cannes-i fesztiválon volt 2021-ben, utána került be az Apple TV+ csatorna műsorára.) A filmnek is köszönhető, hogy talán soha úgy nem vártak John Cale-albumot, mint a Mercyt, és az érdeklődést csak fokozta, hogy több mint tíz éve jelent meg utoljára új dalokat tartalmazó Cale-lemez. 

Apokalipszis itt és most

Az album már egy ideje elkészült, de az art-rock főpapja nem kapkodott a megjelentetésével, elvégre még csak 81 éves. Az apokalipszis megéneklésével pedig különben sem kell kapkodni. Ilyenkor persze mindenki megilletődik, hogy még mindig dolgozik, hogy tiszta a tudata és hogy alkot, de nem kell megszeppenünk, fiatal, többek között az elektronikai szcénából ismert művészekkel dolgozott, köszöni jól van, szépen összefésülte a legmodernebb tánczenei trendeket a klasszikus avant-rockkal, kortárs klasszikus zenével.

Aki persze R&B-t keres a lemezen, annak csak a DNS-ét találja, az albumot nem az 54-es Club diszkós bacchanáliái ihlették, hanem az öregedés, a Brexit, a COVID-19, a klímaváltozás, és hát igen, maga az apokalipszis, vagy legalábbis a régi világunk eltűnése.

Cale bizonyára lábfetisiszta, mert a Velvet Underground egykori énekesnőjének, Nicónak – akit holdkóros, drogos hölgynek nevez – is szóba hozza a lábait, de ennél is titokzatosabban beszél Marilyn Monroe lábairól a Marilyn Monroe's Legs (Beauty Elsewhere) című kompozícióban.

Az album egyébként bejöhet azoknak is, akik a kilencvenes évek triphopján szocializálódtak, azoknak a grafikusoknak, akik egész éjjel nyomják a másnapi prezentációra az anyagot, és 

Persze azt mindig nehéz eldönteni a nagy öregeknél, hogy mennyire befolyásolja a véleményeket a tisztelet, elvégre mégis arról az alkotóról van szó, aki definitíve teremtett hidat a kortárs zene és a rock and roll között, akinek komoly köze van a Stooges, Patti Smith és Nico karrierjéhez, aki olyanokkal kollaborált, mint Lou Reed és Brian Eno, és a Velvet Underground korszakalkotó teljesítménye mellett figyelemre méltó a több évtizedes szólópályafutása is.

Előre a múltba

Nincs szükség udvariaskodásra. Cale készített egy részben múltba révedő albumot, és ehhez előremutató zenét komponált, olyan alkotókkal, mint Laurel Halo (szintetizátorok), Actress (szintetizátorok), Matt Fish (cselló), Ian Walker (nagybőgő), Caroline Buckman (brácsa), Brian Weitz (szintetizátorok) és még sokan mások... Mégis, hiába a tucatnyi kiváló klasszikus zenész és szintetizátormágus, a Mercy John Cale hangján szólal meg.

Az album nem adja könnyen magát, ugyanakkor mindenki ki tudja mazsolázni a neki tetsző motívumokat, hangképeket, refréneket, sőt egész dalokat is, mert ha elfogadjuk Cale meghívóját, elfogadjuk a protokollt, onnan már élvezni is tudjuk az albumot.

Farkasokkal táncoló

Még akár kellemesnek is nevezhető a Mercy, melynek figyelemre méltó a megkomponáltsága, az effekt-rétegek, az éteri harmóniák és a klasszikus hangszerek dialógusa mind-mind a zsenijegyekről árulkodnak. Néha kellemes, még akkor is, ha már a nyitó Mercyben arról énekel Cale, hogy a farkasok készülődnek, még több fegyvert vesznek, a hóban és a sárban hemperegnek, miközben fények robbannak felettünk... Az ünneplés korán kezdődött. 
A mi világunknak tehát befellegzett, Cale azonban még reménykedik és kegyelmet kér: Emelj fel és mutass kegyelmet. Ha ilyen lemezek születnek, talán még nincs minden veszve, talán működésbe lép a kegyelem is.

John Cale: Mercy

Double Six Records

12 szám 72 perc