Akasztás, vérátömlesztés és nagy érzések a roncstelepen

Amikor 1983 nyarán a Petőfi Rádió Vasárnapi koktél című műsorában Komjáthy György beharangozta az Edda III-as nagylemezét, és beadta az Óh, azok az éjszakák című dalt, éppen fát fűrészeltem az udvaron, és arra gondoltam: azért szól ilyen tompán a bakra akasztott Sanyo rádió, mert a hangszórójára szállt a fűrészpor.

A dal tetszett, és alig vártam, hogy másnap elmenjek a Tejivó helyén nyílt könyvesboltba, és megvegyem az új Edda-lemezt, amit azóta vártam, hogy 1981 tavaszán megjelent a második albumuk. A borítón roncstelep, és ez is milyen rockos, gondoltam, amikor a bérmálásomra kapott kék színű Csepellel tekertem el a sportpálya fagyizója előtt, és megláttam a popper, citromsárga répanadrágban feszítő csajokat.

Ez az egész olyan most – jutott még eszembe, amikor megugrattam a biciklit –, mint valami ifjúsági film főcíme, ami alatt az Edda szól, mondjuk, az Óh, azok az éjszakák. És már otthon, amikor a második dal szólt (Nehéz dolog), benne a szaxofonnal, megfogalmazódott bennem: itt valami nem oké, riasztok mindenkit, nem várhat a dolog, míg elkezdődik néhány nap múlva a Mecseket bejáró vándortábor.

A Rockénekesnél felhangosítottam a Ziphonia lemezjátszót: mi ez a mollos, bizonytalan szám? A Rockénekesben bemutatnak egy zenekart, amelyben van két gitáros („ők tudják ezt játszani”), egy kemény dobost (aki mindig a háttérben van), és egy énekes… Meglepő módon a billentyűs kimarad a felsorolásból. Majd jött az Érzés, az legalább a régi Edda volt, még ha lírai hangvételű is. Erre meg kellett inni egy nagy pohár szénsavas zöldalma-üdítőt, mert a helyzet komoly volt.

A játék véget ért? 

Az 1983 márciusában rögzített lemez valószínűleg akkor nem hozott új rajongókat, de így is lazán aranylemez lett, mert akkor az Edda olyan erős brand volt itthon, mint az Adidas, az MZ motor, a Ritmo cipő és a jugoszláv Cézár konyak együttvéve. És azért volt rajta négy jó dal. A már említett Óh, azok az éjszakák, az Érzés, a Fekete élmény és A játék véget ér. Ennél több jó dal egy Piramis-albumon sem volt. Pont a fele, legyen elég. De nem az Edda esetében! Az első két lemeznek ugyanis minden felvétele remeklés volt, ráadásul a Rossz állapoton kívül nem volt kemény szám az albumon. Sőt, az sem volt igazán kemény, egy közepes dal, azt is a régi, kevésbé sikerült nóták közül húzták elő, és puhították meg, ahogy a Rockénekest is.

Mert mi is történt? Az MHV visszadobta az 1982-ben leadott anyagukat, kapkodva kellett az új lemezt megírni, de a leadott anyag nem tetszett sem Zselencz Lászlónak, sem Barta Alfonz billentyűsnek. Hat éve beszélgettem Talfival, akkor így vallott erről:

Az 1982-es év stílusváltása megdöbbentő volt. A leszerelés utáni másnap elmentem próbára, és már távolról hallottam, hogy játszanak. Na, de kik ezek? Mert hogy nem az Edda, az biztos. És bizony legnagyobb meglepetésemre mégiscsak az Edda volt. Nagyon kínosan viseltem ezeket a számomra borzasztó számokat, és erre még játszani is kellett valamit.

Ezek a dalok aztán 1988-ban megjelentek a Pataky–Slamovits-albumon, amin azért voltak igazán jól sikerült számok, például a zenekar himnuszaként is felfogható Engedjetek saját utamon – ezt mind a három album tervezésekor visszadobta a Hanglemezgyár.

Fekete élménybeszámoló

Ez maga az esszenciális Edda, ahogy jól sikerült az Elektromos szemek is – itt bizonyára politikai okok miatt mondtak nemet a dal szövegére: A hatalom szolgáinak jelvényét hordom… Agyamba táplálják, mikor mit mondjak… Amim volt, most más kezében… Élek félig megőrülve / Mi jöhet még ezután? / Nem hívtam, nem kértem, / Hogy az életembe lépjen.

Nagyszerű dal, merész, társadalomkritikus szöveggel, ötös! Szintén remek szerzemény a Fekete élmény, kár, hogy nem tartották meg az 1982-es hangszerelést, Zsöci feszes basszustémájával, illetve hogy nem ment át az eredeti, szintén erősen társadalomkritikus, sőt rendszerellenes szöveg, amelyben szó van egy akasztásról is. Elhangzik benne, hogy ő nincs többé. Halott. Ahogy kérdezni szokták: vajon kire gondolt a költő?

És íme néhány kivágott sor: Az uralkodó a sötétség. Enyém az erő, a hatalom tiéd, a sötétségé a trón. És a koncertváltozatokban Pataky hozzátette kommentjeiben, hogy ezek az uralkodók ma is élnek… Persze ilyenkor sokakból előbújik az önjelölt producer, és eljátszanak azzal a gondolattal, hogy a meglévő anyagokból mit lehetett volna kihozni, azaz mi lett volna az eszményi tracklista, ha a Lemezgyár nem szólt volna bele. Milyen cseréket hajtottunk volna végre a sorsdöntő meccs előtt? Nos, biztosan lehúztuk volna a Nehéz dolog, a Rockénekes, a Nekünk miért jó, és a Rossz állapot című számokat, maradt volna tehát az Óh, azok az éjszakák, az Érzés, a Fekete élmény és A játék véget ér, tehát a lemez fele.

Nekünk miért jó

Mi került volna fel a képzeletbeli másik oldalra? A Micsoda komédia, ami elhangzott az 1982-es Popmajálison, és megjelent az 1,2,3, Start című koncertválogatáson. Az Engedjetek, természetesen, az Elektromos szemek, és talán még az Adj menedéket!, ami a búcsúkoncerten, 1983. december 17-én hangzott el, és hallható a Viszlát! című koncertalbumon.

Szintén Bartától kérdeztem meg, hogy ha egy erősebb tracklistával jelenik meg a lemez, egyben maradt volna-e a zenekar, azaz a siker átbillentette volna-e őket az érzelmi holtponton? Ezt válaszolta: „Semmi változást nem ért volna el. Már túl sok minden megtörtént, elment a bizalom, Slamó új stílusra váltott és semmi nem maradt a régi. Menthetetlen volt a dolog, sajnos.”

Viszont az album adott két lírai gyöngyszemet, az Érzést és A játék véget ért című felvételeket, amelyek ugyanolyan klasszikusokká váltak, mint a Hűtlen, a Kölyköd voltam vagy az Álmodtam egy világot magamnak. Ezek a dalok negyven évvel a megjelenésük után ugyanúgy hallhatók a menő egyetemi karaokebárokban, mint a pár száz fős falvak és majorságok kiskocsmáiban, a vajdasági presszókban és az erdélyi kirakodóvásárokban.

Edda: III.

Pepita

8 dal 33 perc