Farkasszemet néz a halállal a Depeche Mode

Azt énekli Dave Gahan a My Cosmos Is Mine című új Depeche Mode-dalban, hogy nincs eső, nincs felhő, nincs fájdalom, nincs lepel, nincs utolsó lélegzetvétel, nincs értelmetlen halál. Akkor mi az, ami van? Nos, a Memento Mori című vadonatúj Depeche Mode-album, amely az 1986-os Black Celebration után egy újabb fekete ünnepet idéz meg, a felfoghatatlan, nagyon is jelenvaló gyászt. 2022. május 26-án Andy Fletcher, a zenekar egyik alapító tagja aortadisszekció következtében váratlanul meghalt. Bár az album munkálatai már a halála előtt elkezdődtek, Dave Gahan az NME-nek azt mondta, hogy Fletcher semmit nem játszott fel az albumra.

Fekete zaj

A zenekar még a Covid-járvány elején kezdett dolgozni a Memento Morin, melynek hangulatát nagyban befolyásolta a koronavírus. „Fletch halála után úgy döntöttünk, hogy folytatjuk, mert ő is ezt szerette volna, és ez pluszértelmet adott a projektnek” – nyilatkozta Martin Gore a zenekar 2023-as világ körüli turnéját bonyolító Live Nation Entertainment oldalán. Sőt, a Memento Mori cím is azelőtt megvolt már, hogy a zenekar billentyűse elhunyt volna, de Gore szerint Fletch halála csak bebetonozta az album címét. A lemez amúgy is kilátástalan hangulatát tehát részint újrapozicionálta Flecher halála. A Memento Mori az első olyan Depeche Mode-album, amely a fő zeneszerző Martin Gore és a kreatív munkákban egyre több szerepet vállaló énekes, Dave Gahan munkája. A zenekar tehát duó, talán az arculatáért felelős Anton Corbijn egyszer majd egy logóban vagy grafikában egyesíti a duó és a Depeche szavak kezdőbetűit.

A halál el nem választ

Ezúttal az album címének kezdő M betűivel játszott el, amelyek a cover grafikáján angyalszárnyat formázó koszorúk. Az új album a kétezres években megjelent sorlemezek – Exiter (2001), Playing the Angel (2005), Sounds Of The Universe (2009), Delta Machine (2013), Spirit (2017) – egyik legjobbja, talán csak a Playing the Angel erősebb nála. Persze az újra megtalált kreatív energia mellett a Depeche Mode-márkában majdnem ilyen fontos a produkció hitelessége, következetessége az, hogy a pályájuk során soha nem hoztak kellemetlen kompromisszumot, hogy mindig megőrizték az önbecsülésüket, nem írtak musicalt Diana halálára, nem írtak betétdalt a Disney-nek, Becsúszott néha egy-egy gyengébben sikerült album (pl. Sounds Of The Universe), de a Depeche Mode mindig magasan jegyzett produkciókkal lépett a közönség elé, szinte minden albumukkal a továbblépés lehetőségét keresték.

Talán ennek is köszönhető, hogy a Depeche Mode a popkultúra egyik legnagyobb és legfanatikusabb rajongói bázissal rendelkezik Buenos Airestől Budapestig. Persze az, hogy szinte vallási fanatizmussal öveznek egy-egy zenekart, nem példa nélküli a popban, de az igen, hogy van egy formáció, amely mindezt több mint negyven éve folyamatosan fenntartja. A Depeche Mode hatása szinte felmérhetetlen (vö.: Rammstein, Die Krupps, Bonanza Banzai stb.), a mai napig metálzenekarok tucatjai dolgozzák fel a Depeche Mode slágereit. Mindezeken túl a folyamatosan megújuló, mégis állandóságot is tükröző, hipnotikus erejű zenekari arculat (Anton Corbijn munkái) is egyedülálló a poptörténetben. A Depeche Mode sosem bízta a rutinra egy-egy lemezének elkészítését, pedig ekkora kulturális lábnyommal a zenekar le is alibizhette volna az új dalait.

Szintipop-építészet

Az új albumot hallgatva is működik a varázslat, azaz hogy a dalok egyszerre keserűek, melankolikusak, mégis melodikusak, sőt sok esetben a táncparketten is megállják a helyüket, ugyanakkor Gore mégis olyan zajtextúrákat alkot, amelyek számos esetben simulnak bele akár Scott Walker, Sinatra vagy éppen Bowie berlini korszakának univerzumába. Nincs mese: Martin Gore az elektronikus popzene egyik legnagyobb építésze, aki tánczenei ritmusba rendezi a siratóénekeket, a retro ambientet, a szintipop-harmonikákat, a gitárzajt és a mennyei kórusokat. Gahan és Gore talán sosem álltak egymáshoz ilyen közel, de nem csak az ő együttműködésük figyelemre méltó, Gore az album egyharmadát a Psychedelic Fursből ismert Richard Butlerrel írta.

Lépcső a Mennyországba

Az pedig külön öröm, hogy nem csak a Ghosts Again közelít meg azt, amit gyűjtőnéven slágernek hívunk, az albumon számos olyan dalt találunk (People Are Good, My Favourite Stranger, Never Let Me Go), amelyek inkább stadionokba valók, mint a lefüggönyözött, karvastagságú gyertyákkal teli szobákba. Azt énekli Gore a Soul With Meben, hogy készen áll az utolsó oldalakra, hogy búcsút mond a földi kalitkáknak, és felmegy az arany lépcsőn. Ha ilyen jól albumokat készít a Depeche Mode, mint amilyen a Memento Mori, akkor inkább válassza a fényfüzéres lépcsőt, ami július 28-án a Puskás Aréna színpadára visz le, ahol ismét fellép a zenekar.

Depeche Mode: Memento Mori

Sony

12 szám 50 perc