Zeneileg táncra perdít, szövegileg lehúz a mélybe a The Used új lemeze

A kétezres évek amerikai pop-punk szcénájának egyik legismertebb zenekara, a The Used új lemezével a mentális egészség fontosságára hívja fel a figyelmet. A Toxic Positivity zeneileg nem túl érdekes, de hozza a banda eddigi stílusát.

Bár a The Used soha nem ért el akkora nemzetközi sikereket, mint barátaik, a My Chemical Romance, a stílus kedvelői biztos, hogy hallották már a dalaikat. A The Bird and the Worm és a Pretty Handsome Awkward című dalok minden emó tini mixtape-jén ott voltak, Bert McCracken, a zenekar énekese pedig még az Osbourne család realityműsorában is szerepelt. A banda azóta eltűnt a nemzetközi színtérről, de az USA-ban a mai napig népszerűek. Legújabb, kilencedik stúdióalbumuk, a Toxic Positivity nem tér el a csapat eddigi hangzásától, de becsempész egy-két meglepő újdonságot.

A Toxic Positivity címe egyértelműen a közösségi médiára utal, és arra, hogy mindenki a tökéleteset akarja mutatni magáról ezeken a platformokon.

Amikor annyira lent vagyok, hogy még a telefont sem tudom felvenni, akkor furcsamód elkezdem utálni azokat, akik jól vannak. Mindenki a legjobbat akarja mutatni, és mikor ezt látom, akkor utálom az embereket. Úgy vélem, mindenki gondolta már ezt, még ha csak egy pillanatra is

– mondta McCracken a lemez címéről a Rock Sound magazinnak.

A lemez producere, John Feldmann nem először segít a zenekarnak. Feldmann a pop-punk/metál szcéna egyik legismertebb producere, aki olyan előadókkal dolgozott, mint a Korn, Avril Lavigne, a Papa Roach és a Blink-182. Utóbbi, California című 2016-os stúdiólemezéért még Grammy-díjra is jelölték a szakembert.

Az anyag tele van kemény riffekkel és bulizós ritmusokkal, miközben a világ legszomorúbb szövegeit hallgathatjuk. A Worst I’ve Ever Been tökéletes az album nyitódalának. Zeneileg tükrözi a banda korábbi hangzásvilágát, McCracken énekes nyers és őszinte szövege a drogfüggőségéről pedig előrevetíti a lemez tematikáját. Az I Hate Everybody meglepően hiphopos dal, ami kicsit kizökkenti a hallgatót a megszokott The Used-stílusból.

A Pinky Swear a lemez egyik legerősebb alkotása, mind zeneileg, mind a szövegét illetően. A kemény, kiabálós verzék és a dallamos refrén kombinációja tökéletesen passzol a banda hangzásvilágához. Ezzel szemben a zongorával és akusztikus gitárral kezdődő Cherry eleje a zenekar teljesen másik arcát mutatja meg. Természetesen ez a dal is bedurvul a végére, de a nyugodtabb kezdés jól megtöri az album egyszínűségét.

A Dopamine teljesen a The Bird and the Worm című sláger világát hozza, így nem lenne meglepő, ha a jövőben ez a dal is rajongói kedvenccé válna. Ezután érkezik az album legjobban megírt alkotása, a Dancing With a Brick Wall. A táncolós zenei alap egyből megmozgatja az embert, miközben McCracken szövege a halál elkerülhetetlenségéről azonnal felkelti a figyelmet. Talán ez a kontraszt az, ami a legjobban megfogja a hallgatót.

Remélem, hogy lesz a dalból UK dance remix, mert hallani akarom egy klubban

– nyilatkozta Jeph Howard, a zenekar basszusgitárosa az említett Rock Sound magazinnak.

A Top of the World igazi fesztiváldal, egyszerre táncolós és hangosan éneklős, míg az akusztikus, popos House of Sand inkább a tábortüzes hangulatot idézi. A lemez záródala, a Giving Up a mostani fiatal pop-punk zenekarok hangzására emlékeztet, ezzel is bizonyítva, hogy a régi bandák is tanulnak az újaktól.

A Toxic Positivity összeségében jól megírt és hangszerelt album, ami illeszkedik a The Used repertoárjába. Az biztos, hogy nem ez a zenekar legjobb anyaga, és most már kéne valami nagyobb újítás, de McCracken szövegei és témái még mindig ugyanannyira érzelmesek és nyersek, mint a kétezres évek emó korszakában.