Akik még most is Hitlernek zenélnek, gitár helyett golyószóróval

El kell jutnom Peekskillbe... Követem az új vérnyomot a földön – kántálja Ken Casey a Dropkick Murphys élén a Gotta Get To Peekskill című dalukban, amely az 1949-es peekskilli zavargásokra utal. Ebben az időben a radikálisok New Yorkot kommunista enklávénak nevezték, és azt üvöltötték a Ku-Klux-Klannal együtt a kommunista érzelmű fekete énekes, Paul Robeson koncertjén, hogy négerek, menjetek vissza a Szovjetunióba.

Hiába, a világ mindig is bonyolult hely volt. Mivel most is az, a bostoni Dropkick Murphys tovább követi a vérnyomokat a földön, és közben használatba veszi Woody Guthrie kiadatlan verseit, akinek daloskönyvében a legfontosabb kifejezések a szolidaritás, a rasszizmusellenesség és a szakszervezeti büszkeség.

Folk hátán folk

Nem könnyű ezeket a témákat megverselni, dalba írni, de neki sikerült, és sikerült a Dropkick Murphysnek is, akik immáron egy második akusztikusfolk-albumot szenteltek Woody Guthrie elkötelezett világának. Az Okemah Rising a 2022-es This Machine Still Kills Fascists folytatása, szintén Woody Guthrie verseivel, megtartva az akusztikus, de erőteljes ír folkos hangzást. Persze, akik hozzászoktak a zenekar pattogós, „Rugóláb seriff”-szerű kocsmapunkjához, azok bizonyára azt gondolják, hogy nem ez lesz, amitől megrohamozzák majd a Trump plázát a neomarxista forradalmi ezredek. És tényleg akusztikus ír folkot hallhatunk, így aztán a lemezt kiadhatta volna a Fonó is, de szerencsére a zenekar csilingelő bendzsóval még így is komoly tűzerőt képvisel.

Agit-pop

Szóval ezúttal elmarad az áramvonalas, street-punkos riffelés, a menetelésre késztető refrének, és nem olyan harsány a kocsmakórus sem, de van, amikor a Dropkick Murphys-teamnek sincs kedve minden alt-rightos sámánt leütni egy söröskorsóval. Az album fókuszába állított Wilson Guthrie (1912–1967) az amerikai népzene egyik jelentős alakja, a dalainak nagy része szól az antifasiszta gesztusokról, gyakran lépett fel egy This machine kills fascists feliratú gitárral. Olyan zenészekre volt hatással, mint Bob Dylan, Johnny Cash, Bruce Springsteen vagy Billy Bragg. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy mind a négy előadó játszott Magyarországon, és persze a Dropkick is.)

Az album utolsó felvétele a zenekar egyik legnagyobb sikerének, a 2005-ös The Warrior’s Code-on hallható I’m Shipping Up to Bostonnak az akusztikus verziója, az eredetit A tégla című Scorsese-filmben is hallhattuk. A szövegét ennek is Wilson Guthrie írta, így abszolút helye van az albumon. És persze hiába a zenekar minden igyekezete, a The Pogues együttest is önvizsgálatra késztető lármás lendület, az új verzió nem hasonlítható össze a 2005-ös felvétel energikusságával.

Kétségtelen, hogy működik a szinergia az Okemah Risingon, Woody Guthrie dalszövegei, Ken Casey Guinness sörben érlelt torka és a zenekar folk-punkos attitűdje remekül passzol egymáshoz. Az Okemah Rising nem egy projekt, nem a tavalyi, hasonló hangképpel és szintén Woody Guthrie jegyzeteire építve elkészített This Machine Still Kills Fascists albumról lemaradt dalok összessége.

Murphy törvénye

A Dropkick Murphys tagjai sem úgy tekintenek rá, mint egy szenvedélyprojektre, hanem úgy, mint a tizenkettedik stúdióalbumukra. A nyaktörő country-punk lemez egyik producere Guthrie lánya, Nora Guthrie volt, míg az albumot Woody Guthrie szülővárosában, Oklahoma államban, Tulsában vették fel. (Nem véletlenül viseli a nagy slágerük, az I’m Shipping Up To Boston akusztikus verziója a Tulsa version alcímet.)

A Dropkick Murphys arról énekel a Run Hitler Runban, hogy adjatok a fasiszta srácoknak egy géppisztolyt, hadd játsszanak Adolfnak egész éjjel. Van tehát, amikor a gitár leginkább fegyverre hasonlít, és csak rajtunk múlik, hogy megadjuk-e magunkat, vagy sem.

Dropkick Murphys: Okemah Rising

Dummy Luck Music

29 perc 10 szám