Madonna meztelen képet küldött magáról, csak hogy elcsábítsa őket

Egy punkszámnak sok esetben nemcsak a szerkezete egyszerű, de az igazsága is. Azt mondja a Rancid az It's a Road to Righteousness című igazságkereső dalában, hogy mindig állj ki a hatalommal szemben, és hogy a hűséget nem lehet tanítani. 

Amit viszont meg lehet tanulni, az a gitártechnika, és ez remekül megy a Rancidnek, amit a Tomorrow Never Comes című albumukon szépen be is mutatnak. A lemez hűségeskü is, hűség a punkeszményhez, ha egyáltalán van ilyen. Malcolm McLaren, aki kitalálta a Sex Pistolst, nyilván csak legyintene erre, hiszen számára a punk ugyanolyan termék volt, mint bármi más a butikjában, aki meg túl komolyan vette, az megérdemelte, hogy igazoltatták anno a londoni Piccadilly Circus villódzó neonja alatt vagy a battonyai Fényes presszó bejáratánál.

Amerikából jöttem

A Kalifornia állambeli Berkeley-ben 1991-ben alapított Rancid számára a punk sokkal inkább volt hitelességi kérdés, mint a legtöbb zenésznek, akik a punk képzeletbeli butikjában árulták a lemezeiket. A Rancid számára nem az volt a kérdés, hogy a vinyljük lejátszható-e OM10-es hangszedővel vagy éppen biztosítótűvel, hanem az, hogy a punkot ugyanúgy komolyan lehet-e venni, ahogy 1977-ben, vagy a műfaj tarka színei feloldódtak a Music Television vibráló főcímeiben.

Ugyanis a Rancid abban az időben futott be, amikor a Green Day a Dookie -val és az Offspring a Smash című albumával. A Rancid lett a bezzeg zenekar, amelynek tagjai nem adták el magukat a kaliforniai punk vásárában. Ők voltak azok, akik bár több mint négymillió lemezt adtak el világszerte, közel sem lettek olyan sikeresek, mint a Green Day vagy az Offspring. Cserébe viszont megmaradt az underground státuszuk.

Hiteles kollégák

Ugyanakkor nagy volt a kísértés... A legszórakoztatóbb pletyka szerint amikor a pop-punk a kilencvenes évek közepén mindent vitt, Madonna meztelen képet küldött magáról, csak hogy a Maverick kiadójához csábítsa őket, aztán mégis maradtak az Epitaphnál. (Most is ennél a cégcsoportnál jelentetik meg a lemezeiket.) Szintén voltak, akik hitelességi problémákat jeleztek, amikor 2016-ban a Rancid egy tengerjáró hajón játszott, illetve amikor 2019-ben felléptek a The Bash nevű utazó kézműves és sörfesztiválon. De mivel ők voltak a nem mainstream punkok, az sem volt gond, hogy a South Parkban is bemozgatták őket, sőt a rajzfilmsorozat egyik soundtrackjén is szerepeltek.

Nem könnyű a punkok élete, hiszen mégiscsak rocksztárok szeretnének lenni, de annyira azért mégsem lehet nekik, mert az hogy nézne ki. Mindenesetre amikor a Rancid nem a tinipunkos kaliforniai vonalat hozza, hanem a GBH, a Discharge és a Peter and the Test Tube Babies szellemét, vagy éppen a korai Clasht idézik meg, akkor nagyon szerethetők. Nem áll jól nekik a ska, az infantilis kaliforniai punk, akkor vannak elemükben, ha körülbelül azt hozzák, amit a GBH a City Babys Revenge című korszakos punkalbumán.

Az a jó a Tomorrow Never Comesban, hogy számtalanszor idézi meg a brit punk második hullámát, az 1980 körül induló bandák szellemét. A melodikus, de zord másfél perces dalok első hallásra díszítés nélküli vázlatoknak tűnnek, ami talán szerény vállalás, hiszen maga a lemez sem több 28 percnél.

Ma lesz a tegnap holnapja

Hat évet vártak a rajongók az albumra, de valahogy nincs hiányérzetünk. Ebben ennyi van. Tim Armstrong zenekara nem vállalt különösebb kreatív kockázatot, maradtak a nyaktörő riffek, az OI-punk kocsmakultúrája, Matt Freeman (basszus) és Branden Steineckert (dob) feszes ritmusszekciója, a melodikus, némileg kiszámítható refrének, és mégis: így jó, ahogy van. A lemez lendülete, vak sprintje szerethetővé teszi a Tomorrow Never Comest. És persze mit várunk az ötven pluszos punkoktól? Világforradalom helyett aerodinamikát, precíz játékot, szakértelmet, megbízhatóságot, és ezekkel nincs is semmi gond.

Rancid: Tomorrow Never Comes

Hellcat Records

16 szám, 28 perc