Édesanyjától rossz tanácsot kapott, most viharos válásáról énekel

Kelly Clarkson megnyerte az első American Idol tehetségkutatót, és azóta ő az Egyesült Államok legsikeresebb előadója. Clarkson 2003 óta kilenc stúdiólemezt adott ki – köztük egy karácsonyi albumot –, most pedig megérkezett a tizedik is, Chemistry címmel.

A háromszoros Grammy-díjas énekesnő második stúdióalbumával tört be igazán a zeneiparba. Ezen olyan slágerek kaptak helyet, mint a Since You’ve Been Gone és a Because of You, később pedig a Stronger (What Doesn’t Kill You) című dallal uralta a toplistákat. Clarkson az utóbbi időben inkább beszélgetős műsorára, a The Kelly Clarkson Show-ra koncentrált, amely négy évadja alatt tizenhárom Daytime Emmy-díjat kapott. Emellett 2018 óta (egy év kihagyással) tagja az amerikai The Voice énekes tehetségkutató zsűrijének.

Utolsó, teljesen eredeti dalokból álló lemezét 2017-ben adta ki, így a rajongók már nagyon várták, hogy a 2021-es karácsonyi lemez után érkezzen egy minden szempontból önálló anyag.

A Chemistry igazi szakítós lemez, ami nem csoda, hiszen 2022-ben véglegesen elvált férjétől, és az ebből fakadó frusztrációt zenében a legkönnyebb kiadni. Az albumon megjelenik Clarkson régi, belevaló stílusa, de egy új, felnőtt nő köntösében. Az is érződik, hogy az énekesnő figyeli a modern trendeket, mert a dalok címei a fiatal előadókra jellemzően kisebűvel kezdődnek.

A skip this part című nóta tökéletes kezdése a lemeznek. A dal hozza a sikeres Breakaway érzését, a szövegben reagál a válást övező pletykákra, és az album kulcsmondata is itt jelenik meg:

Nagyon jó vagyok a megbocsájtásban, de a szívem nem tud felejteni.

A lemez előfutáraként megjelent mine meglepő döntés volt, hiszen messze nem ez a legerősebb alkotás a lemezen. Az utána következő high road például zeneileg és énekben is sokkal érdekesebb nóta. A szinticentrikus dal a 2010-es évek elejére jellemző popzenére emlékeztet, erős énekdallamával és hangszerelésével Clarkson korai stílusát hozza. Az alkotás ráadásul az énekesnő Beacuse of You slágerére is reagál, hiszen arról énekel, hogy már gyerekként azt tanulta az édesanyjától: mindenkit helyezzen maga elé. De az is kiderül, hogy Clarksonnak már sikerült túllépnie a neveltetésén.

A címadó lassú, akusztikus dal után erős váltás következik. A favorit kind of high táncolós nótát Clarkson nem mással, mint a 2010-es évek egyik legnagyobb slágerének, a Call Me Maybe előadójával írta. A dalon érződik Carly Rea Jepsen hatása, ezért kicsit kilóg az anyagból. A zongoraközpontú, lighthouse című balladában már nem a harag kerül előtérbe, helyette az énekesnő arról gondolkodik, vajon miért ment tönkre a kapcsolata.

Az R&B elemekkel dolgozó my mistake után szintén jön egy kis stílusváltás. A red flag collector westernes világa és a pop-rock hangszerelése Clarkson korai anyagait juttatja a hallgató eszébe. A countrys érzés folytatódik az i hate love című nótában. A szövegben megjelenik a híres színész, Steve Martin, és ez adta az ötletet Clarksonnak, hogy Martin játssza a bendzsós részeket.

Az utolsó alkotás szintén kollaboráció, a that’s rightban Sheile E., az „ütőhangszeresek királynője” dobol. Érdekes, hogy énekes közreműködő nincs az albumon, bár Clarksonnak szokása más előadók dalát fényévekkel jobban feldolgozni, szóval elképzelhető, hogy már „félnek” tőle a többiek.

A Chemistry Clarksonhoz képest újító jellegű, de a popzenét nézve teljesen követi a trendeket. A lemez hallgatása közben többször is éreztem, hogy egy-egy dalt nem tudok elválasztani egymástól a hangszerelés miatt.

Az énekesnő Jason Halbert és Jesse Shatkin producerekkel dolgozott együtt, akik a karrierje kezdetétől mellette vannak. A két szakember jól keverte Clarkson korábbi stílusát a modern zenei elemekkel, bár én több érdekességet vártam. A Chemsitry így egy énekcentrikus, a modern popzenének teljesen megfelelő lemez lett, amely leginkább csak szövegeivel és Clarkson brutálisan jó hangjával emelkedik ki a tömegből.