Ez olyan vonatút, amikor nem tudod, hol kell leszállni

A Swansről a jugó Képes Ifjúságban olvastam először, valamikor 1986 körül. Nem lévén itthon alternatív popzenei sajtó, sokan ebből tájékozódtak, mielőtt elmentek volna a Dob utcai lemezboltba, vagy éppen Szabadkára, hogy csökkentsék a vinyl-éhségüket.

Abban az időben úgy beszéltek a hattyúkról, mint akik a Sonic Youth mellett megújították a rockgitározást És persze, aki keres, az talál: egyszer csak ott volt a zöld szúnyoghálótól opálos fényben úszó gyerekszobámban a Children Of God, rádobva az aktuális Mozgó Világra, Vigíliára, a fénymásolt Hamvas-esszékre és A Gyűrűk Ura-térképekre. A Swansról a rendszerváltást megelőző évek szellemi izgalma jutott eszembe most is, amikor kézbe vettem új, The Beggar című albumukat.

A koldusok bankettje

A zenekar ezúttal is vetésforgóban adja az éteri gótikus countryt és a fizikailag is megterhelő, hipnotikus noise-rockot. Hogy fér meg a szépség mellett ennyi disszonancia? Hogy fér meg az ősi kántálás a New York bugyraiból feltörő beton disztópiákkal? Kétségtelen, hogy a Swans monoton, downtempós krízis-rock felvételei kihívást jelentenek a hallgatónak, de az is igaz, hogy a betegségekről, a halálról és a pusztuló civilizációról könnyebb ebben a formátumban megszólalni.

Ugyanakkor, akik az emberi fogyasztásra alkalmasabb Swanst szeretik, és leginkább az 1987-es Children Of God óta kedvelik a zenekart, és a kedvenceik a főleg a középső korszakukhoz köthető albumok – a The Burning World (1989), a White Light from the Mouth of Infinity (1991) és a Love of Life (1992) –, nos részben ők is megtalálhatják a számításukat.

A paradicsom meghódítása

Ott van például a popstruktúrákra emlékeztető, feszültségteremtésben mégis hibátlan Los Angeles: City of Death, a Michael is Done, a Paradise Is Mine és a The Memorious is, ugyanakkor a már-már transzcendens élményt adó ismétlődések,

A Swans számos irányba mozdult el, de alapvetően a már ismert dalstruktúráit követi, és úgy néz ki, hogy már nem képes megújulni, ráadásul a 69 éves Michael Girán kívül ember nincs a földön, akinek élvezetet okozna a 44 perces The Beggar Lover (Three)  című noise-rock eposz. Tavaly megjelent egy 2500 példányban publikált, limitált úgynevezett adománygyűjtő album, az Is There Really a Mind?, amely afféle tanulmányokat, demókat tartalmazott, összesen 71 percben.

Ha Gira maradt volna ebben az időintervallumban, akkor esélyünk lett volna egy jól fókuszált, klasszikus Swans-albumra, de a több mint 120 perces The Beggars ebben a  dózisban befogadhatatlan. Olyan, mint egy kétórás vonatozás, amikor nem nyitod ki a szemed, nem tudod, milyen állomás jön, és hogy hol kell leszállni, miközben néha meghúzzák a vészféket, és hirtelen megáll az egész.

Máskor pedig közel egy órán át nincs megállás – The Beggar Lover (Three) –, csak hallod, ahogy a kerekek csikorognak, hallod a huzatban vitorlaként lebegő sötétszürke, MÁV-logós sötétítő zaját. Egy utazás a pokolba tartó vonaton. A The Beggar egy kompromisszumokat nem ismerő idea hangszobra, amiről eszünkbe jut a Swansnak a New York-i Lower East Side-hoz kötődő korai, no wave korszaka.

Pokolba tartó vonat

Az állandóan változó felállású, a határokat feszegető zenekarnak ezúttal nem sikerült kordában tartani Gira látomásait, végtelen lassú,  néhol a Velvet Undergroundot és Brian Enót idéző zenés kollázst. Ezúttal csak egy-egy dalban villan fel az a kolosszális, ünnepi pompát sugárzó, mégis elégikus világ, amely a formációt a nyolcvanas évek végén jellemezte.  

Nem mellesleg a Swans – amelynek zenéje olyan, mintha RCA-kábelből készített korbáccsal sújtanának a hátadra –  komoly hatást gyakorolt a Nirvanára, a Toolra, a My Dying Bride-ra vagy éppen a Napalm Deathre. Egyik sem könnyű falat.  Készen állok a halálra ? – teszi fel a kérdést Gira a Paradise is Mine című dalában. A pandémia alatt készült lemezt hallgatva azt kell mondjuk, hogy igen.

Swans: The Beggar
Young God
11 szám 122 perc