Rettegés az AIDS-től, a kínai tankoktól, a berlini gépfegyverektől és az IRA bombáitól

A Marillion 1989-es, Berlin című dalában arról énekel Steve Hogarth, hogy

• milyen érzés megérinteni az emlékezet labirintusának falait,
• milyen kockázatot vállalni és a senki földjén ragadni a reflektorfényben.

A senki földje lehet a fallal elválasztott Berlin, de lehet a Marillion metaforája is. A formáció éppen elvesztette legendás énekesét, Fisht, de – kockázatot vállalva egy majdnem ismeretlen sráccal – megpróbál átkelni a képzeletbeli falon a Seasons End című albummal, amely most kapott egy vinylre optimalizált új remixet.

Persze 1989-ig már számos példát láttunk arra, hogy az új frontemberrel felálló zenekarok sikeresek maradtak (AC/DC, Van Halen stb.), de a Marillion esetében Fish több volt énekesnél: ő a neoprog zenekarnak afféle művészeti vezetője is volt.

Változnak az évszakok

A zenekar ötödik stúdióalbuma, a Seasons End főleg azért emlékezetes, mert ez volt Steve Hogarth belépője az akkor még arénákat megtöltő, szupersztár státuszú zenekarba. Ezúttal is igazolni látszott a régi mondás, mely szerint

Arról nem beszélve, hogy – valljuk be – a kopaszodásnak induló, félhosszú hajú Fish inkább civilnek tűnt, akinek nem állt olyan jól a rocksztárszakma, inkább néztük volna villanyszerelőnek, aki dübelezés közben arról panaszkodik a nagyinak, hogy nehezen talált parkolóhelyet. Viszont Steve Hogarthnak kimondottan áramvonalas a fellépése, bár ez a prog-rock világában mellékes körülmény.

Progresszív társadalmak

Volt-e érvényessége az alter-rock és a grunge megdicsőülése idején a populáris regiszterben megszólaló prog-rocknak? Ott voltak ugyanis a nyolcvanas évek második felében a Tears For Fearstől a Simple Mindsig olyan cool zenekarok, amelyek olyan igényesen hangszereltek, mint a prog-rock istenek, de volt körülöttük némi alternatív aura, szóval azoknak sem kellett az aktuális prog-rock zenekarokhoz menekülniük, akik briliánsan szóló lemezekkel akarták belőni az új hangrendszerüket.

Ekkorra dőlt el az is, hogy a prog-rock céhek a mainstream popból kikerülve önjáró, önfenntartó, erős szubkultúrát hoztak létre, telt házas stadionkoncertekkel, nagy eladásokkal, tehát a popban is tovább erősödtek a párhuzamos társadalmak.

Ne feledjük, ebben az időben a Genesis és a Waters nélküli Pink Floyd fellépései jelentik a rock nagy eseményeit, és az sem csoda, hogy a Seasons End a hetedik helyen landolt az Egyesült Királyság albumlistáján.

A dalszövegek egy részét már John Helmer írta, akit addig főleg a brightoni, The Piranhas nevű ska-punk bandából ismertek. Számos szövegét igazította meg Hogarth, ott van például a The King of Sunset Town című nyitódal, amit John Helmer eredetileg a szegénységről írt, Hogarth azonban a Tiananmen téri 1989-es tüntetések véres leverése miatt számos utalást tett a kínai kormány terrorjára.

Mozgó világ

Aki azt hiszi, hogy egy prog-rock zenekar mindenáron az univerzum színkódjait, lökéshullámait kell hogy értelmezze lyukkártyákkal és kezdetleges szintetizátorokkal, az téved.

• A címadó dal a klímaválsággal foglalkozik,
• a The Uninvited Guest az AIDS metaforáival,
• a Berlin a megosztott város abszurditásával,
• az Easter az északír zavargásokkal,
• a Holloway Girl Judith Ward bebörtönzését idézi meg, akit 1974 óta tartottak fogva azzal a váddal, hogy részt vett az M62-es pokolgépes robbantásban, amit a brit katonák és családtagjaik ellen követtek el. (Ward 1992-ben szabadult, mint kiderült: ártatlanul tartották fogva 17 évig.)

Elemi részecskék

A zenekar szokás szerint felkérte Mark Wilkinsont, hogy tervezze meg az album arculatát, de ezt a grafikus azzal utasította vissza, hogy tájképet kértek tőle, ami nem áll közel hozzá. (Ugyanakkor beszédes, hogy Fish szólóalbumainak artworkjét továbbra is ő tervezte.)

Az új, modernebb cover négy mezője a négy klasszikus elemet, a földet, a levegőt, a vizet és a tüzet szimbolizálja, és ezek vagy megfognak valamit az 1989-es év hangulatából, vagy nem. A lényeg úgyis a zene, ami pont olyan fenséges, mint az első négy Marillion-albumon. Steve Rothery még nem gitározott ilyen felszabadultan, de Mark Kelly zongorajátéka sem volt korábban ilyen ihletett. A lemezt hallgatva eszünkbe juthat, hogy a négy elem mellé odatehetjük a nagybetűs zenét is.

Marillion: Seasons End

Warner

9 szám