Tíz fiatalt tapostak halálra a koncertjén

„Még mindig a csúcson vagyok...” – rappeli Travis Scott Thanks God című új dalában a blockbusteri ambíciókkal elkészített, fenségesen filmzenés, prog rock hangmintákkal tetszelgő rapalbumán, az Utopián. És az is lehet, hogy a tíz halálos áldozatot követelő, 2021 novemberében a texasi Houstonban megtartott koncertjére gondolt, ahol megindult a tömeg, és tíz fiatalt halálra taposott. (Scott nem állította le a koncertjét – állítása szerint nem érzékelt az eseményekből semmit –, és a tragédia után még megnézte Drake fellépését.) Számára ez az év nemcsak annak az ünnepe, hogy Utopia címmel négy év után megjelent egy közel 75 perces új lemeze, de annak is örülhet, hogy június 29-én a texasi esküdtszék elutasította, hogy vádat emeljenek ellene.

Ha vért akartok, hát tessék!

Mindenki eldöntheti, hogy milyen embernek tartja Scottot, de most inkább azon kéne gondolkodnunk, hogy jó lemez-e az Utopia. Amikor meghallottuk az albumot nyitó Hyaenát, és csettintettünk egyet, még csak gyanús volt, hogy a dal a lemez legérdekesebb motívuma, aztán leesett, hogy az egy hangminta, a Gentle Giant 1974-es, The Power and the Glory című albumának Proclamation című nyitánya.

De ugyanígy hangmintára épül a másik csúcsdal, a Sirens fő témája is, itt Scott a bostoni New England Explorer Suite című albumának címadó dalát hasznosítja újra. Persze a hiphopban ez természetes, de akkor eszünkbe juthat az is, hogy a prog rock második vonala mennyivel izgalmasabb, mint a milliárdos streameléseket virító kortárs előadók ajánlata, de ez legyen a mi bajunk.

Sokat akar

Scottot rabul ejtette a prog rock, fellépett Pompeiben, ahol a Pink Floyd is 1972-ben, saját stílusát pszichedelikus rocknak nevezi, amivel csak növeli a bűnlajstromát, és idén megpróbált koncertet szervezni a gízai piramisok mellé, mert szerinte neki is kijár az a dicsőség, ami a Grateful Deadnek, akik itt rögzítették a fenséges Rocking the Cradle című koncertjüket. Van, aki mások sikerének fényében fürdik – Scott is valóságos pop all star csapatot trombitált össze Beyoncétől Kanye Westten és Drake-en át The Weeknig –, de neki ez sem elég, ő a legendás helyszínek auráját is akarja. Hiába, ambíció nélkül a hiphop sem jutna semmire.

Hiába a kellően nagyképű világépítés igénye, az utópiákat kergető koncepció, ha a houstoni rapper nem bír el az anyaggal. Nem hisszük el neki ezt az egészet, mert a szövegei nem képviselnek meggyőző játékerőt, az meg senkit nem érdekel, hogy szerinte a farka olyan kemény, mint az Eiffel-torony, és hogy mennyire lefárasztják a luxusvásárlások, hiszen két éve tízen haltak meg egy koncertjén. De nem azért nem győz meg minket a lemez, mert valahol felelőssé tesszük mások haláláért, hanem mert összerogy az anyag a koncepció alatt, és nem jutunk közelebb ahhoz, hogy megértsük, mit akar mondani a világról.

Hiphopnemzet

Vannak jó sorai, de a világképe nem lép túl a kamasz rajongók vízióin. A hiphopnemzet határain belül – hiába a strasszköves dollárjelmedál – azért a legjobb valuta még mindig a hitelesség. Amikor azt mondja a Hyenában, hogy a poklon keresztül vezetek, és havat hoztam, akkor az rendben van, de sokszor csak közhelyekre futja, és mintha újra Kanye West (azaz: Ye) 2013-as Yeezusa köszönne vissza, ráadásul a zenei víziót is csak átvette mesterétől. A pszichedelikus hiphop sem az ő kreatúrája, West (Ye) King Crimson prog rockjából vett talajmintát – Scott ugyanezt csinálja a Gentle Gianttel. 

Tüzet viszek

De az, aki jó ízléssel nyúl mintákhoz, még nem lesz a prog rock pontifex maximusa. Az Utopia nem több, mint stadionrap, Scott a koncertjein annyi gázt éget el, annyi lángnyelv nyaldossa a színpadot, hogy ha nálunk lépne fel, külön szerződnie kéne a Mollal. Szóval itt vannak ezek a széteffektezett, hangkorrekciótól és autotune-tól fulladozó, filmszerű balladák, a vendégek vakító sztárnévsora, a biztos érzékkel lenyúlt, de valójában csak kizsákmányolt prog rock mintázatok, amelyekről ha leszedjük a díszeket, a végeredmény olyan lesz, mint egy vasárnap délutáni flexelés – kertvárosi környezetben.

Travis Scott: Utopia

Cactus Jack/ Epic Records

19 dal 74 perc