Megvan a recept a gyógyszerfüggőségre és az éteri búskomorságra

Szeretem bevenni a gyógyszereimet, ahogy az orvosom felírta – énekli Jeff Tweedy, a Wilco énekese a Levee című számukban, amit a Cousin című új albumukon hallhatunk. Ha az orvosság maga a zene, és annak összetevőiről a Wilco gondoskodik, mi is szívesen vesszük magunkhoz a pirulákat. Tökéletes antidepresszánsok, hatásuk a régóta fennálló tapasztalatokon alapul, azon, hogy a Grammy-díjas Wilco olyan tökéletes indie-pop albumokat készített, mint a már klasszikus, 2001-ben publikált Yankee Hotel Foxtrot vagy a tavaly megjelent Cruel Country.

A Cousinban leginkább az a jó, hogy megmutatja: azért, mert az elmúlt húsz évben megalkottál egy makulátlan életművet, még nem kell hogy azzal teljen a hátralévő életed, hogy a kert egyik végéből a másikba gereblyézed az avart az őszi napfényben.

Orvosát, gyógyszerészét

Azaz lehet és kell is dolgozni úgy, hogy semmi ne vessen árnyékot az eddigi teljesítményre, sőt keresni is kell a megújulás lehetőségét. És a Wilco ezúttal is sikerrel vette a kreativitás gonosz akadálypályáját, ami annyira rafinált, hogy nem tartalmaz mást, csak üres papírt és szintén üres hangszalagokat. Ötven fölött Tweedynek és zenekarának sem kell bizonyítania semmit, de hát nem is azért készít valaki új lemezt, hogy azzal bizonyítson, hanem mert közlendője van a világgal. Hátradőlhetnének, hiszen a Yankee Hotel Foxtrottal definiálták az alt-countryt, bőven elég lenne, ha már csak a Wilco zenei örökösei készítenének albumokat, de ők dolgoznak, és igazuk van: miért hagynák elveszni a fejükben cikázó dallamokat, témákat?

Édes és bús

Annyira az ember ne legyen fásult – akármennyire is tűnik melankolikusnak az életmű egésze –, hogy nem kel ki a kádból azért, hogy beírjon a laptopjába egy jó gondolatot, azzal a felkiáltással, hogy ha elfelejtem törölközés közben, akkor az annyit is ért...

A Wilco még létezik, ami azért is nagy dolog, mert már azok a bandák sincsenek a színen, amelyek az ő gyűrött zakójukból bújtak elő a kétezres évek elején. Aki azt hiszi, hogy egy évvel a Cruel Country megjelenése után valami hasonlót kaptunk, az téved. Ezúttal szerződtettek egy producert, mégpedig a walesi énekes-dalszerzőt, Cate Le Bont, akinek bevallottan az volt a feladata, hogy kissé felrázza és új kreatív impulzusokra sarkallja a zenekart. És ez azért is nagy szó, mert a 2009-es Wilco (The Album) óta, azaz 14 éve először alkalmaz a zenekar külsős producert.

A Cousin laza, szellős, középtempós anyag, hangzása a zajfestések ellenére is kellemes, részint azért, mert a dalok fülbemászóak, és szinte mindig van valami effekt, furfang, ami megbontja a zene szövetét, kicsit összegyűri, majd kisimítja. Le Bon a Cruel Country hagyományosabb vonalvezetése után újra kihozta a zenekarból a kísérletező kedvet, és ez a zajos, kísérletező kedvű nyitódalából, az Infinite Surprise-ból is kiderül.

Kellemes absztrakt country-poppal van dolgunk, amely tele van meglepetésekkel, magaslati pontokkal. Még a Radioheadet is beleérezhetjük, de ezzel már a Yankee Hotel Foxtrot idején is megvádolták őket. De ott van az Evicted, amely afféle George Harrison-hommage, ő a hetvenes években készített ehhez hasonló laza, álmodozó popzenét.

Wilco-varázslat

És persze azt mondtuk, hogy a Cousin kellemes lemez, persze csak akkor, ha elengedjük a fülünk mellett, mondjuk, a Ten Dead szövegét, amely mégiscsak egy lövöldözésről tudósít, ahol a zenés riport szerint éppen most lövik le a tizenkettedik áldozatot.

mégis van az egészben valami kérlelhetetlen szelídség is, amely itt-ott a Travisre is emlékeztet, különösen a Sunlight Ends című dal, ugyanakkor a Wilco mélyebben rétegzett és zeneileg is gazdagabb. Az A Bowl and a Pudding már-már kortárs avantgárd zene, amelynek lazán szövött textúrája olyan, mintha ezüstös hajnali köd ereszkedne a hallgatóra. Pszichotikus steel gitár, retró hatású dobgép, napfényben érlelt, édes-bús gitárszólók, éteri búskomorság. Igen, ez a Wilco-varázslat, majdnem tökéletes dalok a tökéletlenségről.

Wilco: Cousin

dBpm Records

43 perc, 10 szám

8 / 10