Évekig alázták, kigúnyolták, diadallal tért vissza

Ott vagyunk már? – kérdezi Rick Astley az új albuma, az Are We There Yet? címében, ami jogos felvetés, hiszen ő az, aki több millió eladott album után sincs a helyén.

Rick Astley olyan, mintha önmaga mémje lenne, nem véletlen, hogy hozzá köthető az internetes kultúra egyik legismertebb átverős gegje, a Rickrolling, ami azt jelenti, hogy egy link nem a releváns tartalomra mutat, hanem Rick Astley Never Gonna Give You Up című videóklipjére.

Ha ez veled is megtörtént, akkor téged is rickrolloztak már. Szóval, Rick Astley – mondjuk ki – a szerethető ciki szinonimája lett, valami olyasmi ez, mint a Korda György-jelenség, mert ugyebár a Reptér előadója is szinte önmaga vicces amin gifje.

Soha ne add fel, Rick!

Innen szép fölállni, és ez Rick Astley-nek sikerült. Az 1987-ben született dalai, a hozzájuk készített videós kisülések beégtek a retinákba, és igen: Rick Astley bizonyos szempontból maga volt a nyolcvanas évek második fele, a Never Gonna Give You Up Kylie Minogue I Should Be So Luckyjának ikerpárja.

Rick Astley egy feminim James Dean volt, aki – miután 1991-ben megszabadult rockabilly hajától, és lenövesztette azt – úgy nézett ki, mint Axl Rose kishúga. Ciki volt? Igen. Ugyanakkor egy remek hangú énekes, kvalitásos zenész és színpadi előadó, aki némi joggal úgy érezte, hogy mégis el kell tűnnie a rock and rollból.

Dallal, albummal visszatérni érdemes

1993-ban Astley 27 évesen visszavonult, hogy minden idejét a családjának szentelhesse, ami lefegyverzően elegáns gesztus volt. Később, persze többen utána nyúltak, a Foo Fighters is, Dave Grohl 2017 szeptemberében a londoni O2 Arena színpadára invitálta, hogy megmutassák, hogyan szól igazán megküldve a Never Gonna Give You Up.

Grohl nem akart hülyét csinálni Astley-ből, aki jól jött ki a show-ból. Éppen úgy, ahogyan az idei Glastonburyn is, amikor is a Blossoms nevű indie zenekarral újragondolták a Smiths There Is A Light That Never Goes Out című indie himnuszát. A Guardiennek ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egy másik univerzumban egy kocsmai Smiths tribute zenekarban fog játszani.

Addig is, itt van a néhány napja megjelent a Are We There Yet? című új albuma, amelyen szinte minden hangszeren ő játszik, és persze a dalokat is ő írta.

Szóval, ha valami nem hakni, akkor ez biztosan nem az. A maga műfajában kifogástalan produceri, szerzői és egyben előadói teljesítmény. Ráadásul Astley hangja bluesosabb, fáradtabb, érettebb, és különben is, a szépfiúknak a legtöbbször jól áll az öregség. Rick Astley úgy lépett túl a nyolcvanas éveken, hogy nem tagadta meg azt. Kihozott mindent a soulból, Motown-hangulatú pop-rockból, kilépett a sármos, táncos lábú fiú státuszából.

Szerencsére nem gyúrt rá ironikus pozíciójára, amibe a netes mémek kapcsán került, nem lett belőle a brit popzene kedves hülye gyereke, inkább dalokat komponált a lakásában összerakott stúdiójában.

Ne háborúzz, énekelj!

Semmi szívrablás, csak áramvonalas, meditatív soul-pop, de persze a pin-upos nosztalgiafaktor megmaradt, csak érettebbek a gospel groove-ok, az egészben van egyfajta kellemes melankolikus, higgadt előadásmód, afféle derűs easy listening hangulat. Aki akarja, még némi indie-popos matatást is kihallhat az albumból, amely szinte népmesei visszatérést jelent, onnan, ahonnan nem is olyan könnyű felállni.

Astley visszajött a pop vattacukor-illatú színpadáról, amelyen olyannak tűnt, mintha nem is a klipek tinédzser kannibáljainak énekelt volna, hanem saját anyukájának, aki legszívesebben egy ötvenes években forgatott musicalben látta volna a fiát. Az album egyik magaslati pontja a Never Gonna Stop, amit hallva Moby is csettintene egyet, illetve ott a közéleti helyzetjelentésnek és pacifista kiáltványnak sem utolsó – John Lennonra is utaló – Maria Love.

Nos, néhányan az ágyban maradtak a békéért...

A világ összes tudománya sem menthet meg minket önmagunktól.

Ó, uram, mikor lesz már vége? Mert úgy nézett ki, mint valami szent háború...

Szóval,  ahogy első slágerében énekelte, soha nem adta fel. Az 57 éves Rick Astley szent háborút vív, melyben hitelességét szeretné visszanyerni, számos autópálya-himnusszal, jazzy popba konvertált Salt 'N' Pepával, és a hatvanas éveket megidéző neo-soul balladával.

Rick Astley: Are We There Yet?

BMG

12 szám

7 / 10