A szépség csak a szex és a halál mellékterméke

A DJ a dalszövegekben volt már Isten, most pedig, Mike Skinner – művésznevén The Streets – új, hatodik albumán, a The Darker the Shadow the Brighter the Lighton egy noir krimi zsaruja.

Skinner szenvedélyprojektje nemcsak egy lemez, hanem részint kortárs noir film is, amelynek Skinner a főszereplője, de ő játssza a DJ-t, ő írta a forgatókönyvét, ő rendezte az alkotást, ő a producere, sőt maga finanszírozta az egészet. Így aztán az már tényleg semmiség, hogy csinált hozzá egy afféle filmzene-albumot is.

Tíz éve folyamatosan készült a nagy vállalkozás, így érthető, hogy több, mint egy évtizedet kellett várni az új albumra is. Igen, Skinner a 2011-es Computers and Blues óta először ad ki teljes hosszúságú lemezt The Streets néven.

Nappalok és éjszakák

Skinner afféle történetmesélő, aki a 2000-es évek szlengjében beszél a járdaszéli konfrontációkról, a bedrogozott londoni éjszakákról, a másnapos reggelekről, a Playstationről, a telefon nyomkodásáról. Szerinte a DJ az, aki az éjszakában mindent lát, kicsit talán olyan, Philip Marlowe figurája, csak nem kalap van a fején, hanem fülhallgató. Bizonyára azt gondolja, hogy a partik világa ugyanúgy vonzza a bűnt, ahogy a lemezbarázdák a port. A dolog semmit nem változott a kétezres évek eleje óta, vidámnak álcázott haditudósításokat hallhatunk az éjszakai létezés frontvonalából, a csajozásról, a pénztelenségről, a koponyarepesztő fejfájásokról.

Az utca hírmondója

A nagy kérdés, hogy az egykori nemzedéki kikiáltó, aki húsz éve olyan alapossággal térképezte fel egy generáció attitűdjét, korszellemét, fogyasztási szokásait, viselkedésmintáit, hogy akár ajánlott irodalom is lehetne a szociológiai tanszékeken, nos, ő negyvenes évei közepén mit tud mondani az utcáról és a kocsmai odüsszeiákról. Elég sokat. Ebben a filmben az éjszakai élet szinkronhangjait halljuk, és persze abban is van valami, hogy nem csak a húszéveseké az éjszaka, ahogy a világ sem – miért ne lehetne bárkinek véleménye, akár az éjszakákról.

Ugyanakkor előfordulhat a popiparban, hogy valaki önmaga paródiája lesz, ha egy bizonyos életkor felett még mindig a bulizásról énekel, és olyan szlenget használ, amely a tinik számára annyira elavult nyelv, mint a tihanyi alapítólevél szövege. 

Mike Skinner remekül oldotta meg a feladatot, lírai futamai, hétköznapi bölcsessége, kreatív tánczenei koktéljai megmentették a dalokat. És persze szinte minden szövegben van valami könnyen visszahívható, szlogenszerű motívum. Ott van a nyitó Too Much Yayo című dal, amelyben azt mondja, hogy nem szereti a kokaint, csak a szagát. Persze, az is elgondolkodtató, hogy valaki 45 évesen viccesnek talál egy olyan poént, amin főleg a 15 évesek nevettek. De szerencsére van más is Skinner tarsolyában.

Klubszendvics

A helyzet bonyolultságát jól jellemzi a Troubled Waters című dal zárlata: Az éjszakai klubozáson kívül nem tudom, mit csináljak. Benn, a night clubban viszont túl sötét van ahhoz, hogy ez érdekeljen. A fény és árnyék játéka a lemez címében – Minél sötétebb az árnyék, annál világosabb a fény – is visszaköszön.

Ebben a dalban ott az 1920-as évek jazzkorszaka,  a Money Isn't Everythingben zakatol a trance, a Something to Hide-ban ott a reagge-s lüktetés, a Gonna Hurt When This Is Overben pedig az indiai ornamentika, ugyanakkor a Bright Sunny Day egy klasszikus rádióbarát sláger.

Szex és halál

Az album nem okoz csalódást a Skinner régi rajongóinak, azoknak, akik már a 2002-es debütáló Original Pirate Material óta a szívükbe zárták. Megmaradt a legjobb értelemben vett trendérzékenysége, innovatív alternatív hiphopja, a tudatfolyamszerű zenés riportjai London klubvilágából. A szépség csak a szex és a halál mellékterméke – mondja a Funny Dreamben, és igen, mindez egy olyan lemezen hallható, amely maga is melléktermék, egy filmnek és a nagybetűs éjszakának a soundtrackje.

The Streets: The Darker the Shadow the Brighter the Light

Warner

44 perc 15 szám

7/10