Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Vannak megszentelt poplemezek, amelyekhez akár privát korszakhatárokat kötünk, a megjelenésükbe beleképzelünk valami sorsszerűt, vagy a társadalmi és kulturális folyamatok összefüggéseiben értelmezzük, miközben a valóság sokszor egészen prózai.
A Joy Division fontjaival és minimalizmusával megjelent Substance című New Order-válogatására szokás úgy tekinteni, mint aminek törvényszerűen meg kellett jelennie. Hiszen a korhangulat azt sugallta, hogy szükség van a gyűjteményre, mert 1987-ben eljött az idő, hogy a csak maxikon megjelent, mégis legnagyobb slágereiket végre egyetlen katalógusba tereljék.
A zenekar egykori basszusgitárosának, Peter Hooknak a post-punk.com-nak adott interjújából tudjuk, hogy a Substance csak azért jelent meg, mert a kiadójuk vezetője vett egy új autót, amiben már volt CD-lejátszó, és úgy döntött, hogy az első, amit lejátszik majd a kocsijában, az a New Order kislemezes gyűjteménye lesz.
Ez volt a zenekar legolcsóbb albuma, hiszen csak össze kellett válogatni a dalokat, mégis ez lett a legnagyobb példányszámban eladott kiadványuk. (1987-ben csak Amerikában kétmillió példány fogyott belőle.) Bár a Substance kompiláció, mégis albumértékű, mert olyan 12 inches dalok gyűjteménye, amelyek addig nem jelentek meg nagylemezen.
Miközben pont ezek a dalok voltak a manchesteri zenekar legnagyobb slágerei. Sokan elhibázottnak gondolták a New Order kiadási gyakorlatát. Azt, hogy a nagy slágereket kiszervezik 12 inches lemezekre. Ám a zenekar hosszú ideig ragaszkodott a szerkesztési elvéhez, és a zenekar világa komplexebb, titokzatosabb lett Peter Saville minimalista artworkjeivel.
A Substance körüli misztikumot az is növeli, hogy az elődzenekar a Joy Division fontjaival – pontosabban a Closer album betűivel – jelent meg. Ráadásul egy év múlva magát a Joy Division-hagyatékot is Substance címmel publikálták, és az albumon szerepel két Joy Division-dal, a Ceremony és az In a Lonely Place – ezek a New Order 1981-es debütáló kislemezén hallhatók.
A Ceremony volt az egyik utolsó dal, amelynek szövegét az 1980-ban elhunyt Ian Curtis írta. (Az első verziója a Joy Divison Still című albumán hallható, mely a birminghami egyetemen 1980. május 2-án megtartott utolsó koncertjükről származik.) S míg a Ceremony dinamikája belesimul az album dance-rockjába, addig az In a Lonely Place diadalmas melankóliája kevésbé.
De sebaj, ez az utóbbi dal a New Order (valójában a Joy Divison) egyik legszebb kompozíciója.
Az album 12 inchen megjelent kislemezek gyűjteménye, amelyek elsősorban a tánckluboknak készültek, és ez szintén radikális megoldás volt 1987-ben.
Curtis halála után Bernard Sumner, Peter Hook és Stephen Morris együtt maradtak, és megalakították a New Ordert, amely zenekar a Movement című debütáló albumuk után új utakat keresett. Peter Hooknak, a zenekar basszusgitárosának a Substance: Inside New Order című könyvében – tessék, harmadszor is előjön a Substance cím – azt mondta: a három zenész a pillanatnyi megrendülés után gondolkodás nélkül folytatta a közös munkát, majd fokozatosan átalakították a zenéjüket, hogy pótolják Curtis hiányát.
Nagy lökést adott nekik az első amerikai turnéjuk, amelynek során megismerkedtek New York-i klubszcénával is, ami nélkül elképzelhetetlen lenne akár Madonna Holiday című diszkóhimnusza is.
Ian Curtis közvetlenül az amerikai turné előtt akasztotta fel magát, így talán meglepő, hogy amikor az utat immár New Orderként bepótolják, azonnal megigézte őket a dance-pop. A New Order 2023-ban is korszerűnek hat, annak ellenére, hogy a korai dalokon érezni a nyolcvanas évek barkácselektronikáját. A legnagyobb slágerük, a Blue Monday korai verziója akkor veszett el, amikor a dobos, Stephen Morris egy vízforraló vezetékét kötötte a dobgépre, és a napokig tartó programozás után a computer törölte az összes műszaki adatot.
Szóval így történt anno, de ennek ellenére még ma is frissnek hat a Blue Monday, ami nem más, mint a Kraftwerk és Donna Summer találkozása egy flopi lemezen.
A New Order tagjai két popforradalmat is megvalósítottak, így a rock and roll egyik legnagyobb hatású művészeivel van dolgunk. (A zenekar tagja még a billentyűs hangszereket kezelő Gillian Gilbert.) A Joy Division nemcsak a poszt-punkra és a dark-rockra gyakorolt felmérhetetlen hatást, de alapvetően befolyásolták a kétezres évek elejének indie-rock hullámát is.
Zenekarok tucatjai (az Interpoltól az Editorsig) élnek az örökségükből, de a New Order popkulturális hatása is rendkívüli. Ők voltak azok, akik a dance-popot, az indie-rockot és az elektronikát közös nevezőre hozták, ami megváltoztatta a pop ökoszisztémáját. Persze számos indie-zenekanak voltak rádióslágereik, de az elektronikus tánczenét senki nem építette be olyan radikálisan a programjába, mint ők.
A Substance a New Order katalógusának kiemelkedő darabja, és nemcsak azért, mert egybeszerkesztette az addig csak maxikon hallható slágereit, hanem azért is, mert e dalok összessége kiad és értelmez egy koncepciót. És az is mellettük szól, hogy a nyolcvanas évek elektronikus tánczenéi alapvetően rosszul öregedtek, hogy vannak olyan effektek és hangszerelések, amik mára inkább kellemetlenek – de ezek nem jellemzőek a New Orderre.
Annak ellenére tűnik a program most is coolnak, hogy tudjuk: a dalok a rózsaszín neoncsövek, az Akai deckek és a bőrnyakkendők korszakában születtek. A Blue Monday, a Bizarre Love Triangle és a Shellsock elvisz minket egy boldog helyre, a nyolcvanas évek szigetére, ahol minden diétáskóla- és gofriízű, és olyan színes, mint a True Faith klipjének „gumiemberei”.
New Order: Substance
Warner
reissue 2023
(eredeti kiadás: 1987)
24 szám 72 perc
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon