A fiúk bármit bevennének, hogy érezzenek valamit

Magányos tinédzser voltam, rózsaszín szegfűvel, kisteherautóval – meséli Don McLean 1971-es American Pie című nagy nemzeti tablójában, és erre a dalra utal a The Vaccines Pick-Up Full of Pink Carnations című új albumának címe is. Persze az egész sokkal nagyobb szőttes, hiszen maga az American Pie is utalások hálózatából áll, a rózsaszín szegfű motívuma eredetileg Marty Robbins A White Sport Coat (and a Pink Carnation) című 1957 countrydalában bukkan fel. A nyugat-londoni The Vaccines szerzeményei azonban közel sem olyan bonyolultak, mint a 8 perc 42 másodperces American Pie, hiszen jórészt a volt barátnőkkel megesett sztorikat taglalják, így legalább nem kell megfejteni semmit.

A nap, amikor a zene meghalt

A The Vaccines épphogy csak karcolja mindazt, amiről az American Pie valójában szól. A londoni srácok nem foglalkoznak például a társadalom mély kulturális változásaival vagy a rock and roll ártatlanságának elvesztésével. A The Vaccines komoly terheléses támadást kapott, hiszen a zenekart elhagyta két meghatározó tagjuk. Először 2016-ban Pete Robertson dobos, és tavaly tavasszal Freddie Cowan társalapító gitáros, mégis úgy tűnik, a zenekar erősebb, mint valaha. Ennyiben talán mégsem véletlenül idézik meg az American Pie-t, hiszen annak leghíresebb sora, a nap, amikor a zene meghalt utalhat a távozó zenésztársakra. (Don McLean dala eredetileg azt az 1959-es repülőgép-szerencsétlenséget idézi meg, amelyben életüket vesztették a klasszikus rock and roll sztárjai, Buddy Holly, The Big Bopper és Ritchie Valens.)

Süti, nem süti

Maradjunk annyiban, hogy az American Pie afféle kiábrándulás a nagy generációs illúziókból és az amerikai álomból, és ez a maga kedvesen naiv módján áll a The Vaccines új lemezére is. Amikor 2011-ben megjelent a What Did You Expect From the Vaccines? című bemutatkozó albumuk, mindenki azt várta tőlük, hogy megmentik a gitárcentrikus indie-popot, és generációs kapaszkodót adnak azoknak, akik épp feloldódni készültek az EDM és laptop hiphop semmitmondásában. A mentőakció csak részben sikerült nekik. Igaz, hogy a debütáló albumuk az Egyesült Királyság legkelendőbb bemutatkozó lemeze lett 2011-ben, és mind az öt albumuk a top 5-ben nyitott; de hiába adtak el több mint kétmillió albumot, a 2010-es évek megváltozott zenei klímája miatt a The Vaccines inkább brit jelenség maradt.

Az európai fesztiválokon David Guetta megmutatta, hogy a DJ az isten, és nem a gitárhősök, de azért a brit garázs-pop köszöni, jól van. A zenekar fellépett a Glastonburyn, a Lollapaloozán és a Coachellán, és turnéztak a The Rolling Stonesszal is. Az alapembernek számító Freddie Cowan távozása után Timothy Lanham, a turnézenészük vette át a feladatát, és a fiúk ugyanolyan sláger-tűzijátékot produkáltak, mint az összes többi lemezükön. A The Vaccines továbbra is megbízható társunk marad, ha nosztalgikus, vicces, táncolható indie-popról van szó. Sőt a Lunar Eclipse még a The Cure popdalait is beidézi. Hozzá kell tennünk, hogy a zenekar hangképe semmit sem változott a szakítás utáni szex izgalmait feltáró, 2011-es Post Break-Up Sex óta. De valójában pont az a jó bennük, hogy üzembiztosan hozzák a jól, bevált minőségi sláger-popot.

Beavató zenekar

És a legjobb az egészben, hogy a The Vaccines az elmúlt tíz évben megmaradt a tinédzserek beavató zenekarának, a fesztiválok tanulsága szerint sikerült újra és újra megszólítaniuk a tiniket, és persze az exek utáni sóvárgás, a „mi lett volna ha...” érzése is ismerős a tizenévesek számára. És persze csúcsra van járatva minden, ami jó a The Kooksban, a The Strokesban, és a korai The Killersben. A vibrálóan életigenlő a Discount De Kooning (Last One Standing) című indie-slágerben azt énekli Justin Hayward-Young, hogy bármit megvennék, bármit kipróbálnék, bármit bevennék, hogy érezzek még valamit... Nos, ahhoz, hogy mi is érezzünk valamit, semmi mást nem kell tennünk, csak lejátszani a Pick-Up Full of Pink Carnations című albumot.

The Vaccines: Pick-Up Full of Pink Carnations

Thirty Tigers

7/10