A Grammy-díjas sztár arra biztat, hogy gyújtsuk föl a világot

A Nap csak azért kel fel, hogy újra lenyugodjon? – teszi fel a kérdést Gary Clark Jr. a This Is Who We Are című dalában, és mi tudjuk a választ: persze hogy nem, hanem azért, hogy mondjuk megszülessen a rejtélyes című JPEG Raw című album, aminek nincs köze a digitális képfile-okhoz, a cím ugyanis a féltékenység, a büszkeség, az irigység, a kapzsiság, a szabályok, az alteregó és a világok szavak rövidítése.

Nos nagyjából ilyen szerteágazó az album is, nincs stiláris egysége, mégis valahogy összetartó, kompakt művel van dolgunk. A multiinstrumentalista gitárzseni a blues-rockból indul ki, de azt addig tágítja, míg belekerül Zappa, Hendrix, a hiphop, de itt van Prince pszichedelikus funkja és a Jackson Five ártatlan popja is.

Pofátlan lazaság

Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az albumon olyan zsenik játszanak, mint Stevie Wonder (What About the Children) vagy George Clinton (Funk Witch U) már végképp elveszünk a rock and roll városi dzsungelében. Világos, nemcsak az univerzum tágul, hanem maga a blues-rock is, a kérdés csak az, hogy karban tudja-e valaki tartani a zenei sokféleséget.

Nos a gitárfenoménok, amilyen például az idén 40 éves Gary Clark Jr. többszörös Grammy-díjas voodoovarázsló ezt könnyedén megoldja. Nekünk semmi más dolgunk nincs, csak engedjük át magunkon a nyers erőt, a virtuóz finomságot és pofátlan lazaságot.

Szólószám

Aki viszont gitárvirtuóz, az annak a terhét is cipeli, hogy ő „csak” egy gitárzseni, azaz a teremtő ereje elszáll a fergeteges gitárszólók közben. Talán ezért is van az, hogy Clark a To the End of the Earth című, alig egy perces kis közjátékban mintegy mellékesen hoz egy kis Nat King Cole-hangulatot a negyvenes évek végéről.

De ott van a filmzenés intróval felvezetett hiphopremeklés is, a This Is Who We Are (feat. Naala) egy parádés gitárszólóval, amit a végén ráteker a visszatérő intrójára. Aztán váratlanul egy retro soul dallal, az Alone Togetherrel áll elő, amit Keyon Harrold jazztrombitás játéka tesz sejtelmessé, hogy olyan legyen az egész, mintha egy művészfilm zenéjét hallanánk.

A JPEG Raw zenés amerikai körutazása folytatódik a What About the Childrennel, amit Gary Clark Jr. Stevie Wonderrel közösen ad elő, hogy megidézze Wonder hetvenes évek eleji oldschool R&B-világát. A Hearts In Retrograde Lenny Kravitzet idézi, de itt sem szerepjátékról van szó, mindenen átszűrődik az austini születésű Gary Clark Jr. nyugtalan zsenije. És mégis, az a leginkább lenyűgöző, hogy az album a szélsőértékei és éles stílusváltásai ellenére is koherens munka, és már a Hyperwave végén hallható gitárszólóra is Grammyt kellene adni neki. 

A legjobb az egészben, hogy Clark mindent megengedhet magának (dobol, basszusgitározik, ütőhangszereket püföl, programozik, billentyűzik), azt is, hogy feljátssza a Beatles Come Togetherjét Az Igazság Ligája (2017) című filmben.

Húz a blues

És az a legrosszabb, hogy sokan csak ezt a meglehetősen valóságazonos átdolgozást ismerik tőle. A Grammy-díjas Clarknak tehát a blues az otthona, de sosem tudta a texasi szubkultúra beszorítani a tradicionális bluesba. Időtlen popjába a vintage garázsrock éppúgy belefér, mint egy halvány John Coltrane-idézet, vagy valami soulos jazz.

A Funk Witch U-t is hibátlanul felrakta volna egyedül is, de ő magát Mr. Funkot, George Clintont kérte föl egy kis örömzenélésre. És még arra is jutott ideje, hogy társadalmi kommentárokkal rázza fel a közönségét. A Triumph című szám afféle motivációs tréning, azt énekli, hogy gyújtsd meg a szikrát az elmédben, érezd, hogy felforrósodik, gyújtsd fel a világot, de ne add fel!

Motivációs tréning

Nos, ő szinte mindent felgyújtott maga körül, ami a kereskedelmi siker felé vinné, a JPEG Raw a féktelen kreativitás ünnepe, a jazz, a blues, a funk, a hiphop, a Motown és a hardrock hatásait is magába olvasztó referenciamunka. A Triumph nem fogy ki a tanácsokból, Clark arra biztat, hogy fordítsd a tragédiát diadalra. S ha ezt valakinek elhihetjük, az maga Gary Clark Jr.

Gary Clark Jr.: JPEG Raw
Warner
12 szám, 54 perc

10/8