Ha kizavarnak a templomból, vár a Diszkó Árkádia

Ha a szobád mennyezetét áttöri egy gyémánt, ami szivárványos csóvát húz maga után, és mindezt egy csigalépcső öleli körbe, teli madarakkal és lepkékkel, akkor nem egy lejárt szavatosságú Túró Rudi járulékos hatásait próbálod feldolgozni, hanem éppen a Los Angeles-i illetőségű Foster the People nevű zenekar Paradise State of Mind című albumát hallgatod.

Illetve fogod a borítót a kezedben, amit Matt Hansel New York-i művész örökített meg a diszkó-szürrealizmus jegyében. Volt már a popban néhány ehhez hasonlatos jelenet, például amikor Amanda Lear együtt kávézott Salvador Dalíval. Azóta vártuk, hogy ezt a nagy találkozást valaki űrdiszkó világában értelmezze újra. És tessék, itt van a Paradise State of Mind. Persze, nem a 2009-ben alapított Foster The People találta fel a crossover funkyt, sem a pszichedelikus űrdiszkót, a Daft Punk, és az Air éppúgy előképe az albumnak, ahogy Bootsy Collins és Prince világa is.

Egy úr az űrdiszkóból

És aki tovább bámulja a borítót, annak beugrik a Tame Impala The Slow Rush-coverje, de a dolog itt nem áll meg, a zenés program is emlékeztet az ausztrálok műsorára. Szóval, Mark Foster zenekara semmit nem talált fel, semmi olyat nem csinált, amit ne raktak volna már össze korábban, mégis azt kell mondanunk, hogy retro-futurikus kísérlete hallgatásra érdemes produkció. Igaz, hogy az elektronikus intonációi és a hangmintái miatt olyan érzésünk van már a második dal után, hogy határérték felett van a szervezetükben a mikroműanyag, ugyanakkor van a dologban annyi pszichedelikus indie-pop is, hogy mindez mellékes legyen. Foster the People főleg azok számára ismerős, akik playlistjén ott van a Pumped Up Kicks című világslágerük, amely megzenésítette 2010 szeptemberét.

A Paradicsom meghódítása

Mindig benne volt a zenekarban a lehetőség, hogy egyszer összehozzanak majd egy intergalaktikus barkácsfunkyt, és még néhány elragadtatott ódát a hetvenes évekhez, így a lemez semmiképp sem meglepetés. A sci-fis pszichedélia és a tesztoszteron funk már lassan ötven éve jár kéz a kézben, és még mindig meghökkentő tud lenni, akkor is ha sokszor önmaga karikatúrája. Még mindig működik, mert mindig van, aki aktualizálja, aki új dimenziót ad az egésznek. Ezúttal Fosterék, részben Kraftwerkkel kevert indie-poppal (vö: Glitchzig). És persze, ahogy kell, olyan lett az egész, mintegy képzeletbeli Mikrobi -epizódban, amikor Pepe nem gyöngyöt talált a titokzatos bolygón, hanem olyan virágokat, amelyek autotune hangokat adnak ki, és ezek rezgései megzavarják a hőseink navigációs rendszerét.

Szerencsére a Foster the People gyorsan megírta nekik a Lost in Space című slágert, amivel máris a listák élén találták magukat, immár 2024-ben. Ezek a soul- és a elektropop-esettanulmányok arra is jók, hogy megmutassák Beck és a New Order között a legrövidebb utat, és a kapcsolódásokat az Electric Light Orchestra és az MGMT között. A Foster the People hét év után tért vissza a negyedik stúdiólemezével, és mivel Sean Cimino az év elején távozott a csapattól, és a dobosuk, Mark Pontius már 2021-ben lelépett, már csak Isom Innis és maga Mark Foster alkotja a formációt. Persze, ha van valaki, aki szinte egyet jelent a zenekarral – és ez a Foster the People esetében maga Mark Foster –, nem különösebben zavarja meg a formáció életét a jövés-menés.

Gyere a diszkóklub elé!

Ahhoz képest, hogy hét évük volt megalkotni a Paradise State of Mindot, az album nem lett a világ nyolcadik csodája, de egy szórakoztató lemezt kaptunk, olyan dalokkal, mint a kellemesen lelazító LoFi funk és acid-jazz hatású The Holy Shangri-La. Hiába hatott a szövegekre a Covid–19 járvány, az ukrajnai orosz invázió vagy éppen a technológiák veszélyei, a zene diszkós dinamikája miatt nem könnyű komolyan venni a komor dalszövegeket. A See You in the Afterlife-ban arról énekel Mark Foster, hogy sírva ébredt, és amikor elment a templomba imádkozni, megfenyegették, hogy hívják a biztonságiakat, majd később azt is olvasta, hogy jegyet kell vennie a túlvilágra. Mégis, mindezek ellenére azt érezzük, mintha Diszkó Árkádiában lennénk, ahol a lemez dalaira tervezték a BMX-pályákat, és magát a görkori-diszkócsarnokot is.

Foster the People: Paradise State of Mind
Warner
44 perc 11 szám

10/6