Magukat rossznak tartják, Taylor Swiftet pedig csak egy állami propagandaterméknek

A Razorlight vicces zenekar, azt kérdezik a Cool People című új számukban, hogy ki írta ezt a szart? És hogy ki szereti ezt a szart? Mindkét kérdésre ugyanaz a válasz, ők maguk. És a furcsa dolgok itt nem érnek véget, ugyanis azt is állítják, hogy nincsenek menő srácok a bandájukban (de, igen), nincsenek celeb barátnőik (egyidőben az énekes Johnny Borell csaja Kirsten Dunst hollywoodi színésznő volt), és hogy nem viselnek szűk fekete cuccokat (alapvetően szűk farmereket hordanak).

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Taylor Swift = US Soft Propaganda című daluk legkevésbé sem Taylor Swiftről szól, és hogy a címet Borell csak egy papíron látta leírva, amikor épp a dalon dolgozott, akkor gondolhatjuk azt is, hogy nem kéne komolyan venni a Planet Nowhere című új lemezüket sem.

Újra itt van a nagy csapat

Ugyanakkor van néhány körülmény, ami mégis arra késztet minket, hogy igen is komolyan vegyük az albumot. Már csak azért is, mert ez az első olyan lemezük 2008 óta, amelyet a zenekar klasszikus felállásában (Johnny Borrell ének, Bjorn Agren gitár, Andy Burrows dob és Carl Dalemo basszusgitár) rögzítettek. A zenekar ma már nem sokat mond azoknak, akiknek az első olvasmányélményük és filmélményük egy okostelefonhoz kötődik, hiszen a zenekar az első két, übersikeres albuma után a 2008-as Slipway Fires megbukott, és az indie-pop hullám lecsengésével már a Razorlight sem volt érdekes, így eltűntek az éterben, viszont most, 18 év után a legendás felállás tett ajánlatot egykori rajongóinak.

Békítő show

És a zenekar ötödik albuma, a Planet Nowhere kellemes, időtlen indie-pop gyűjtés, izgalmasabb, mint a Slipway Firest, és slágeresebb, mint a 2018-as, még nem az eredeti felállásban rögzített Olympus Sleeping. Hogy ez 2024 őszén mire elég, nehéz megmondani, de az biztos, hogy

A zenekar komolyan vette a visszatérést, bezárkóztak a spanyolországi Space Mountain stúdióba, együtt ettek, ittak, zenéltek, szállásuk a stúdió fölött volt, így kisimultak a régi sérelmek, és nincs mese, tényleg nagyon együtt vannak a Planet Nowhere-en, mintha újra egy huszonévesekből álló csapatot hallanánk. A lemez olyan, mint egy tankönyvi Razorlight-anyag, a dalok nincsenek túlbonyolítva, de minden bennük van, ami a fénykorban jellemezte őket.

Csak meg akarták idézni azt, amikor még azért hordtak napszemüveget, hogy idősebbnek látszódjanak, 2024-ben viszont már azért viselnek Ray-Bant, hogy fiatalabbnak tűnjenek. Ami tehát maradt, az a napszemüveg, a Talking Heads- és a Boomtown Rats-féle laza indie-pop szeretete. És hogy vannak-e a lemezen olyan erős slágerek, mint a Somewhere Else, az In The Morning vagy az America? Nos, nincsenek, de az album mégis azt a benyomást kelti, hogy erős anyaggal van dolgunk, ami talán az első lépcsőfoka lehet annak, hogy a Razorlight diadallal térjen vissza. Bár kétségtelen, hogy a zenekar hangoztatja, hogy nem akarnak afféle greatest hits banda lenni, azaz csak akkor folytatják, ha sikerül új dalokat írni, de ez a tíz új szám nem nevezhető továbblépésnek. A legnagyobb erénye, hogy üzembiztosan hozza a Razorlight formulát.

Beltéri antenna

És ez nem baj, elvégre nem lehet kettőt lépni egyszerre, most egy visszatérő albummal kellett előállni, aztán jövőre lehet valamit állítani a hangképen, és egy innovatívabb munkával előállni. Most viszont visszakaptuk a brit indie-rock 2004 körüli lüktetését, a skinny farmerek (pesti szlengben: szöcsi naci) becsületét, ami most éppen elég. A Planet Nowhere olyan, mintha az első két album folytatása lenne, csak van az alján némi szintipop, ami vastagítja a hangzást, és erősíti a new wave-es karakterét is. Johnny Borell ezúttal többet játszik a hangjával, ami itt-ott már-már modorossá teszi, de ennyi belefér. Az album borítóján egy beltéri antennás, özönvíz előtti Philips tévét is látunk. Ha nekünk is van egy beltéri antennánk a kétezres évek eleji indie-popra, akkor tetszeni fog a Razorlight új műsora.

Razorlight: Planet Nowhere
V2
33 perc, 10 szám

7/10