Feltörölte a padlót Budapesttel Hans Zimmer filmes koncertje

A még élő filmes zeneszerzők közül nagyon egyértelmű, hogy Hans Zimmer az egyeduralkodó, talán még John Williams és Danny Elfman azok, akik ebben a szakmában két lábon járó legendának számítanak, és még közöttünk járnak. Igaz, hogy a fiatalabbak is a spájzban vannak már, és olyan feltörekvők pályáznak arra, hogy visszafordíthatatlanul belépjenek a mainstream küszöbén, mint a Trónok harcával befutott Ramin Djawadi és a Star Wars berkeiben ügyeskedő Ludwig Göransson, Hans Zimmer azonban mégiscsak Hans Zimmer, akinek a szintjéhez felérni nem fog egyhamar senki más.

A kétszeres Oscar-, többszörös Grammy- és Golden Globe-díjas zeneszerző elismertsége konkrétan odáig emelkedett mostanra, hogy két különböző koncertsorozat is terjeszti Hans Zimmer zenéit világszerte. Ezek közül az egyik a Hans Zimmer Live, a másik pedig a The World of Hans Zimmer. A kettő között az a nagy különbség, hogy míg előbbi rockosabb, és a 67 éves mester is részt vesz rajta személyesen, addig

November 7-én a budapesti MVM Dome-ba érkezett a The World of Hans Zimmer a 2024-es európai turné keretein belül, és az érdeklődés nem is maradt el, mert szinte telt ház várta, hogy szügyig merüljön a német zeneszerző hosszú zenei karrierjének legjavában. Meg kell hagyni, hatásosan válogatták össze a hozott zenei betéteket, a Henry Cavill főszereplésével készült Az Acélember optimizmust sugárzó, lendületes dallamai rögtön adtak is egy kellemes emelkedett hangulatot a koncertnek. A picit több mint három óra alatt, amit csak egy húszperces szünet szakított meg, folyamatosan váltották egymást innentől kezdve az eseményen a lassabb, meghatóbb filmzenék és az adrenalindúsabb slágerek.

Valahogy így történhetett meg, hogy a nézők érzékenyebb része az egyik pillanatban még a Pearl Harbor zenéje miatt törölgette a könnyes szemét, hogy aztán pár percre rá már a Nincs idő meghalni című James Bond-film vagy éppen A sötét lovag-trilógia ritmusaira ingassa a fejét, és doboljon a kezével. A The World of Hans Zimmer érzelmek kavalkádját hozta magával, nagyjából húsz mozifilmből válogattak össze jól ismert betétdalokat.

Amellett, hogy a mára elkaszált DCEU zenéi, mint a már említett Az Acélember és a Wonder Woman 1984, rettenetesen jól csengtek ilyen nagyzenekari és utóbbi nyilván rockzenei körítéssel, messze voltak attól, hogy a koncert fénypontjai legyenek. Ezt a címet olyan filmek halászták el előlük, mint a Gladiátor és a Csillagok között, előbbi rendkívül hősies hangulatot csinált a húszezer fő befogadására képes arénában, míg utóbbinál a basszus hatolt a közönség lelkéig. Érdekes hangulati váltásokat hozott a keleti dallamokra építő Kung Fu Panda és a cigányzenével mulattató Sherlock Holmes az este folyamán, és bár a Dűne betétje is könnyfakasztóan romantikusra sikerült, a show-t így is ellopta az idehaza talán kevésbé szeretett Egyiptom hercege. Azért írom mindezt, mert a közönségből semmiféle ovációt nem váltott ki a bejelentése, alig fényképezték és videózták a mesefilmre fókuszáló pillanatokat, pedig zseniális zenei kavalkádot kaptunk ebben a néhány percben.

Nyilván voltak olyan zenék, amik nem találtak be annyira, Az oroszlánkirály annak ellenére, hogy a Circle of Life is elhangzott, túl kaotikus volt, egyszerűen szétesett a kellős közepén a zenekar, és utána nem is nagyon tért magához. Nagy szívfájdalmam, hogy a ráadás során az egyik legnagyobb durranásnak szánt A Karib-tenger kalózai sem hozta az elvárt szintet, éppen ellenkezőleg, a pattogós, izgalmas és heroikus kalandzene helyett enervált finálét adott az MVM Dome közönségének.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy ugyan mi értelme elmenni egy olyan Hans Zimmer-koncertre, ahol Hans Zimmer nincs is ott. Engem személy szerint azért vonzott az ötlet, mert a rockzenével szemben sokkal inkább preferálom a szimfonikus körítést, másrészt pedig kíváncsi voltam rá, hogy vajon így, a zeneszerző színpadi jelenléte nélkül képesek-e Hans Zimmer-hangulatot teremteni. Igen, összejött a szervezőknek a dolog, köszönhetően annak, hogy Hans Zimmer szinte minden egyes zeneszám után videófelvételen bejelentkezett, hol Gal Gadot és Patty Jenkins oldalán, máskor Jerry Bruckheimer producerrel, és az is előfordult, hogy Guy Ritchie-vel mondott érdekességeket az általa megkomponált filmzenékről.

Na, és Hans Zimmernek köszönhető a koncert egyértelműen legkatartikusabb pillanata, amikor az Inception (Eredet) zenei témáját zongorázta a hatalmas kivetítőn a mester, tökéletes szinkronban a színpadon élőben közreműködő zenekarral, akiket a végig nagyszerű karmester, Matt Dunkley vezényelt.

Nem ártott az sem, hogy a koncerten vizuálisan is illusztrálták azokat a filmeket, amelyeknek a zenéi szóltak, és bár olyan alkotásoknál, mint A sötét lovag-trilógia, hiányoztak a rendes képi aláfestések (valószínűleg jogi okokból), a blockbuster jelenetek iszonyúan hatásosak voltak így. Igaz, hogy a The World of Hans Zimmer második felére akadtak túlnyújtott, kevésbé izgalmas zenék is, a setlist háromnegyede bőven erősen és felejthetetlenül csengő dalokból állt össze. Nem rossz arány, én azt mondom, és azt sem túlzás kijelenteni, hogy bár személyesen nem volt itt, Hans Zimmer és igazi egyéniségekből álló zenekara lenyűgözte a magyar közönséget.

Ez egy olyan este volt, amit nem felejt el egyhamar az ember. Nem is véletlen, hogy kifelé jövet nem is lehetett nagyon méltatlankodást vagy panaszkodást hallani, a felállva tapsoló közönség magáért beszélt azzal kapcsolatban, hogy megérte-e a nem túl olcsó koncertjegy árát ez a rendezvény.