Van, amit sosem bocsájtunk meg magunknak

Nem mindegy, mikor jelenik meg egy lemez. Ha november 1-jén, akkor esetleg köze lehet a mindenszentekhez, előfordulhat, hogy a megjelenés napján a lemezt hallgató recenzens épp egy temetőbe tart, vidékre, keresztül a fél országon. Előfordulhat az is, hogy az első hallgatás körülményei minden újabb meghallgatáskor hozzáadódnak az album élményéhez. A The Cure új, Songs of a Lost World című albumát november 1-jén, az M5-ös autópályán hallgattam, és azon gondolkodtam közben, hogy mennyi idő alatt kopnak le az aszfaltról féknyomok, egy The Cure-lemez pedig olyan, mint az utazások haza, a kamaszkor tájaira.

Ezúttal egy olyan úton, amelynek egy részén éppen felszedték a kopóréteget, és ettől minden belassult. A The Cure-ral utazni sosem sima utazás, lassítani kell, sávot váltani, míg aztán végül elérünk a temetőbe.

Kopóréteg

A Songs of a Lost World dalairól is felszedték a képzeletbeli kopóréteget, feltárul az út a maga nyers valóságában. Ezúttal már elmaradnak a doromboló cicaslágerek, az olyanok, mint a The Lovecats vagy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me komor, gótikus építménye mellé illesztett bombasztikus slágerek (Why Can't I Be You?, Hey You!!!, Hot Hot Hot!!!). 

2024-ben már csak a gyásznak, a veszteséglista elkészítésének van ideje, hiszen az utóbbi években Robert Smith, a zenekar frontembere és legfőbb dalszerzője elveszítette a szüleit, és egyetlen testvérét is. A nyolc dalból álló, közel ötvenperces album a The Cure legsötétebb művészi nyilatkozata a Disintegration óta, de míg az 1989-es albumon voltak slágerek (pl. Lulabay, Lovesong), addig az új album teljességgel nélkülözi a populáris engedményeket.

Elveszett, megkerült

Tizenhat évvel a talán legkevésbé sikerült The Cure-album, a  4:13 Dream után új lemezzel jelentkezett Robert Smith zenekara. Vannak olyan fiatal rajongók, akik úgy nőttek fel, hogy nem ismerték az új lemez megjelenésének érzését. A Songs of a Lost Worlddel ez is megvalósult. A The Cure a popkultúra egyik legerősebb brandje, csak így fordulhatott elő az, hogy bár az 1992-es Wish óta nem készítettek igazán jó lemezt, mégis mindig telt házak előtt játszottak. Az elmúlt három évtizedben csak négy albumot adtak ki, a Wild Mood Swingst (1996), a Bloodflowerst (2000), a The Cure-t (2004), és a 4:13 Dream-et (2008), és ezek közül talán csak a Bloodflowers volt méltó az életmű egészéhez, a három másik albumon a The Cure inkább csak árnyéka volt önmagának.

Igen, nincs mese, a zenekar utolsó slágerei (Friday I'm in Love, A Letter to Elise) több mint három évtizedesek, és az új lemez sem prezentál klasszikus értelemben vett hitseket, de ezt cseppet sem bánjuk. Fura is lenne, ha a gyász pompájában szelíden ringatózó dalok közé bekerülne egy olyan szórakoztató szám, mint amilyen a The Lovecats volt. A megrendítően szép And Nothing Lasts Forever például arról szól, hogy Smith azt ígérte valakinek, hogy vele lesz az utolsó óráiban, de rajta kívülálló okok miatt nem tudott elbúcsúzni tőle, és ezt azóta sem bocsátotta meg magának. Tudom, tudom, hogy a világom megöregedett, és hogy semmi sem örökkévaló... De ez nem számít, ha megígéred, hogy velem leszel a végén...

Kell egy csapat

És az egészben az a legfurcsább, hogy a Songs of a Lost World még csak stilisztikai kockázatokat sem vállal, leginkább a Disintegration hangképét és kompozíciós technikáit variálja, mégsem merész a kijelentés: a parázsló szintetizátortémákban kiteljesedő új album a zenekar egyik fő műve, az egyik legegységesebb és leginkább méltóságteljes munkája, ráadásul Smith hangja ugyanolyan erőteljes, mint az 1982-es Pornography idején. Nyilvánvaló, hogy Smith mellett a kulcsember a Porl Thompsont váltó, Bowie-val is együtt zenélő Reeves Gabrels lett, aki egyszerre képest fenséges zajt és klasszikus harmóniákat is alkotni, és persze ott van a régi barát, Simon Gallup is, akinek sosem volt ilyen diadalmas a basszusjátéka.

A kő marad

Az album végig magas színvonalon teljesít, de ha egy dalt mégis ki kéne emelni, akkor talán az egész életmű egyik magaslati pontja A Fragile Thing lenne. A lemez borítóján Janez Pirnat szlovén művész 1975-ös a Bagatelle című szobra látható. A The Slovenian Times nemrég idézte Pirnat ars poeticáját: „Kőkorszaki ember vagyok, kőfaragó, aki szerelmes minden régi dologba, annyira, amennyire csak lehet.” Mi is szeretjük az Songs of a Lost World dalait, annyira, amennyire csak lehet.

The Cure: Songs of a Lost World
Universal / Fiction
8 szám 50 perc

9/10