Mindig az elhagyott férfi mutatja meg, hogyan kell szeretni

Csak nem tudom, hogyan kell szeretni – vallja be Gary Lightbody, a Snow Patrol énekese a The Beginning című felvételükön. Még szerencse, hogy dalokat tud írni, így legalább mindezt el is tudja mondani, és kiindulásnak ez nem olyan rossz.

Hasonló a hangfekvése a The Forest Is the Path című új lemezük legtöbb dalának. Az album a szerelem érzését definiálja, igazi ereje nem feltétlenül a himnikus refrénekben, a stadion-indie kiszámítható megoldásaiban, a lassan változó hatásos akkordmenetekben, a túláradó, szívből jövő érzelmességében hanem az őszinteségében van. Hogy ezúttal Lightbody úgy énekel a veszteségekről, az emberi gyengeségekről és a felvállalt érzelmekről, hogy nem az önsajnálat jut eszünkbe, hanem a sebezhetőség.

Mellékszereplőből főhős

Vannak sztárok, akiket nem irigyelünk, mert hiányzik belük a karizma, az igazi színpadi jelenlét. Lightbody sokáig volt a brit pop-rock mellékszereplője, aki minduntalan elégedetlen volt önmagával. Gyógyult alkoholista, aki Los Angelesből visszatért szülővárosába, Bangorba, és azt is bevallotta, hogy már jó ideje nem volt kapcsolata, miközben kitüntette a néhai királynő, és még Taylor Swifttel is énekelt.

Aztán ott van a billentyűs és gitáros Johnny McDaid, aki dolgozott már Ed Sheerannel, Pinkkel, Robbie Williamsszel, Alicia Keysszel, és a Jóbarátok jó csajával, Courteney Coxszal való kapcsolata révén Hollywoodot is megismerte. De valami mindig hiányzott a Snow Patrolból. A zenekart sosem szerette a szakma, sokan úgy gondolják, hogy a statikus slágerekben nincs kreatív izgalom, hogy a dalaik csak fokozatosan építkező, kiszámítható iparosmunkák. A monoton akkordokhoz tágas zongoramotívumok társulnak, hogy aztán mindent elsodorjon a csillogó refrén bombasztikus ereje.

A demens édesapa halála

Most viszont valahogy az őszinteség hozzátesz a dalokhoz, amelyek nem akarnak tőlünk semmit, a zenekar tagjai csak megírták mindazt, ami 2023-ban és 2024-ben foglalkoztatta őket. 2019-ben halt meg Lightbody demens édesapja, ez is benne van a dalokban, például a Years That Fallban. Az album megmutatja a szerelem ezer arcát, a kiegyensúlyozott, nyugodt és a káoszba fulladt érzéseket, a fájdalmas és a boldogságtól telített szerelmet. Ha túltesszük magunkat azon, hogy a produkció első hallásra a minőségi unalom metaforája is lehetne, ha elkapjuk a flow-ját, akkor meg lehet kedvelni az albumot.

És persze a nyitó All és a második dal, a The Beginning annyira egyanyagú, hogy néha az az érzésünk, minta afféle folyamatzenével lenne dolgunk. De ha esélyt adunk az albumnak, és többször meghallgatjuk, rájövünk, mennyi finomság van a lemezen, és hogy minden tudatos tervezés eredménye.

Emögött ott van a korábban Adele-lal és a Gorillazzal is dolgozó Fraser T. Smith producer is, aki afféle katalizátora volt a munkálatoknak. Az önbizalomhiányban szenvedő zenészeknek szüksége is volt a külső támogatásra, mert tavaly hagyta ott a csapatot a dobos Jonny Quinn és a basszusgitáros Paul Wilson, ráadásul a legutóbbi albumuk, a Wildness óta eltelt hat év. Smith sikerrel billentette ki a stadionhimnuszok és a középtempós popballadák biztonsági játékából a trióvá apadt formációt.

Mesél az erdő

Például ott van a Years That Fall, ami olyan, mintha egyslágeres goth-pop dal lenne a nyolcvanas évek közepéről, de a Hold Me In the Fire is hozza a nyolcvanas évek powerpopjának energiáit. Sőt, még az is ad némi vitalitást az albumnak, hogy Lightbody többször is kiejti a száján a fuck szócskát, és ez némileg elüt az album balladisztikus hangvételétől. 

A The Forest Is The Path az önvizsgálat, a bűntudat, a vezeklés albuma, néhány izzó szépségű refrénnel és meditatív futammal, és ha nincs is rajta akkora sláger, mint amilyen a 21. század egyik legtöbbet játszott dala, a Chasing Cars, azért bevisz minket a zenekar erdejébe, amelyben mégiscsak az a legjobb, ha eltévedünk.

Snow Patrol: The Forest Is the Path
Universal
12 szám 40 perc

10/6