A hosszú élet titka a jó minőségű whisky és az ír folkzene

Tommy Makem ír zenész és mesemondó szerint az ír népzene legnagyobb katasztrófája a The Pogues. Szerencsére rajta kívül mindenki más szerette Shane McGowan zenekarának thrash folkját, ami nemcsak a posztpunkszcénának adott új impulzusokat, de magának az indie-popnak is. Persze ez a megjegyzés a legkevésbé sem érdekelte volna azt a zenekart, amelynek az eredeti neve, a Pogue Mahone annyit jelent gael nyelven, hogy csókold meg a seggem.

Negyven éve jelent meg a zenekar első albuma, a Red Roses For Me, ennek örömére újból piacra dobták a lemezt, egyből két formátumban is. Ünnepi, piros bakelitlemezen, valamint egy dupla CD-szettben, amely az album eredeti dalain kívül B oldalas számokat és a zenekar 1984-es BBC-felvételeit is tartalmazza.

Húgyszagú folk

Ha a The Pogues debütálása nem is volt olyan meghökkentő, mint a Sex Pistols 1976-os feltűnése, azért az mindenkit megdöbbentett, hogy nyolc év múlva jött egy zenekar, amely a tradíciót tagadó punk nyers energiáját vegyítette össze az ír népzene zabolátlanságával. A The Pogues közös nevezőre hozta a Damnedet a The Chieftainsszel, és nem volt kérdés: percek alatt az asztal alá itták a Manterns bakancsos kocsmapunkokat.

Az ír tengerészlíra és a fakezű punk-rock helyett megalkották a Thatcher-kormányt ócsároló, a városi lét magányáról szóló húgyszagú folkot. Shane McGowan ráadásul hitelesebb figura a festett hajú, piperkőc punkoknál. Nemcsak azért, mert hajléktalanszállón is élt, és annyira nem adott magára, hogy a szuvas fogaival elmenjen a fogorvoshoz, hanem tényleg újraértelmezte mindazt, amit úgy hívunk: esztétika. Legyen az egy esztétikus fogsor vagy a folk. 

Egy évad London poklában

A Red Roses For Me afféle városlemez is, de nem olyan érzelmes, mint Bereményi Budapestje, hiszen a The Pogues legszívesebben felgyújtaná a túlságosan drága és piszkos Londont, de a Down In The Ground Where Dead Men Layban már érzelmesen viszonyulnak városhoz. A piálás olyan életforma a The Poguesnál, mint a rockereknél a motorozás, vagy a hippiknél a meditáció.

Arról énekel McGowan a Boys From The County Hellben, hogy megivott tíz korsó sört, és közben átkozta az összes kocsmai cimboráját, mégis megpróbálja őket lelejmolni azzal a rossz dumával, hogy ha kölcsönad valaki tíz fontot neki, azt meghívja egy italra. Csoda, hogy már a The Clash előzenekarnak szerződtette őket?

Az időtlen hangszerelésű album a mai napig népszerű – és ezt nem csak annak köszönheti, hogy tele van bármilyen ünnepen énekelhető partidalokkal és részeges balladákkal, hanem mert

És irodalmi értékkel is bírnak, nem egyszer idézve meg többek között James Joyce világát. (A zenekar harmadik, If I Should Fall from Grace with God című lemezének amerikai kiadásán James Joyce portréja is látható, arról nem beszélve, hogy a harmonikás James Fearnley Here Comes Everybody: The Story of the Pogues című önéletrajzában arról ír, hogy a zenekar eredeti nevét, a Pogue Mahone-t is az Ulyssesben olvasták.

Rózsák háborúja

Az album címe, a Red Roses for Me Seán O'Casey 1943-ban bemutatott drámájára utal, szóval nem lenne szerencsés a lemezt azzal elintézni, hogy ez csak afféle zenés sörkorcsolya péntek esti berúgásokhoz. De ennél is fontosabb: a The Pogues bebizonyította, hogy nemcsak torzított gitárokkal és vacak minőségű dobokkal lehet punkot csinálni, hanem 

miközben úgy beszél McGowen a létezés abszurditásairól, az angol társadalomban valóságos krízist okozó munkanélküliségről, a bukmékerekről, a drogokról, a stricikről és a kurvákról, hogy egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. Amikor a néhány hét alatt rögzített album 1984 októberében megjelent, a poplistákat olyan csillogó zenekarok uralták, mint a Duran Duran, a Wham!, a The Cars, és még számos kései plastic new wave csapat.

Piál a föld

A síppal, dobbal, nádi hegedűvel előálló The Pogues persze megrökönyödést váltott ki a popműsorok statisztaközönségében, de Shane McGowan már az első tévés szerepléskor a poptörténet egyik legvalószínűtlenebb ikonja lett elálló füleivel és a szuvas fogaival.

A Red Roses for Me életerős debütálás volt, igazi kedvcsináló a zenekar legjobb albumaihoz, a Rum Sodomy & the Lashhoz és az If I Should Fall from Grace with Godhoz. Ahhoz képest, hogy az 1957-ben született Shane McGowan meghitt viszonyt ápolt az alkohollal és a drogokkal, és gyakran lépett fel részegen, 66 évet élt, ami ezzel az életformával kész csoda. Bebizonyította, hogy a hosszú élet titka nemcsak a jó minőségű piák fogyasztásában, de a jó minőségű zenék hallgatásában (esetleg írásában is) rejlik. Shane McGowan egy éve, 2023. november 30-án halt meg Dublinban.

The Pogues: Red Roses For Me
Warner
40 perc 13 szám

10/ 7